Thasosi utazásunk hiteles története - 4. rész - Hazafelé Bulgárián és Erdélyen át
A rejtélyes Bulgária
X. rész
Felhőket karcoló zord hegyek, sötét erdők mélyén búvó patakok, egek magasából alázuhanó habzó örvény. Jókai tollára illő táj. Titok, misztikum.
És mellé végtelen béke, nyugalom.
Nyüzsgő zsibvásár a kulatai határátkelő. Pénzváltó, ajándékárus, büfé, benzinkút. Nyüzsgő áradat.
A görögországi nyaralásból hazatérő bolgár turistahad megáll pár percre, megízlelni a hazai levegőt. A továbbhaladó románok megitatják a szikkadt autókat az olcsó bolgár üzemanyagból.
Vignetta.
Igen, le kell szurkolni az útdíjat Bulgáriában is.
Keresgélünk a pavilonok között.
Tudunk euróval is fizetni? Bár pénzt is kellene váltani. De mennyit? Kell egyáltalán bolgár leva? Még van néhány eurónk.
Meg a pincér a határ előtt többször elmondta, hogy nem tankolni a határon, és nem váltani pénzt, mert drága. Csak beljebb az első városban.
Még nem szólt az autó, hogy tankolni kellene. Még 80 km-re biztos elég a benzin.
Végül csak találunk egy kis pavilont. Pénzváltó, vignetta.
Tíz eurót adok, visszaad belőle, nem is számolom, mennyit.
Sandanski alig 25 km.
Kulata után ismét találkozik az út a folyóval. Éppen csak úgy futólag, csak intenek egymásnak, mint afféle jó ismerősök, aztán megy mindegyik a maga útján.
Struma-nak hívják itt Bulgáriában a folyót. Mint a pajzsmirigy betegséget odahaza. Állítólag éppen a folyóról kapta a nevét is, ez az itt gyakori betegség.
Jó minőségű úton gurul az autó Sandanskiig. Éppen csak érinti a város szélét. Betekint az emeletes házak közé, megáll egy pillantásra az OMV kútnál, aztán szalad tovább.
Várja a főváros. Szófia.
Nem futunk vele.
61 litert tankolok a 60 literes tartályba. Úgy, hogy még kellett benne lenni pár liternek.
Persze túl lehet ezeket a tartályokat tölteni a névlegesnél. Otthon is előfordul, hogy az üres tankba akár 65 liter is belemegy.
És térkép. Mert elegem van belőle, hogy azt sem tudom, hol járunk.
Bankautomata is van. Vegyünk ki pénzt? Egy éjszaka megszállunk Bulgáriában, szükség lesz rá.
Aztán mégsem veszünk fel levát.
Egy éjszakára még van eurónk, reménykedjünk, hogy fizethetünk vele valahol.
Nézzük a térképet. Végre el tudom helyezni magunkat a világban.
A Rilai kolostort meg kell nézni mindenképpen, ha már terven felül Bulgáriába kerültünk.
Blagoevgrád, majd jobbra, be a hegyek közé.
Kiváló minőségű út.
Lenne, ha nem lenne tele 40 km-es korlátozásokkal. Ez valami mánia a bolgároknál.
Vagy lobbizott a cég, amely a közlekedési táblákat gyártja.
Mint nálunk valamikor a kórházi ágyak mellé rendszeresítendő széfekkel.
Kétsávos autópálya, és 500 m-enként 40 km-es korlátozás.
Aztán hirtelen egy 120 km-es, és 50 méterre követi egy 50 km-es.
Valaki itt biztos nem volt magánál.
Kresnánál újra találkoznak. A Struma és az 1-es út. Megölelik egymást, aztán kéz a kézben mennek együtt, jó testvérként.
Vagy éppen itt válnak el egymástól?
Attól függ, honnan nézzük.
A Struma szemszögéből ez utóbbi.
Mi meg gurulunk a folyó mellett. Ha szembe is vele. Alagutak vágják keresztül magukat a Pirin-hegység sziklatömbjein, hidak szelik át a folyót, ha játékos tánclépéseikben helyet cserélnek. Az út és a folyó. Hol jobb, hol baloldalon kanyarognak egymás mellett.
Oldalukon magasba nyújtózkodnak a haragoszöld erdővel borított hegyek.
Árnyas patakpart, valahol Simitli előtt. Pavilonok, kis üzletek az út mellett. Távol mindentől. Mögöttük mélyben csobog a rohanó Struma.
Megállunk nézelődni.
És nézelődés közben elfelejtkeztünk róla, hogy legalább egy fényképen megörökítsük.
A lombos patakpart árnyékában, kis asztalokon kirakott különlegességek. Gyümölcsbefőttek, lekvárok, szörpök, tejtermékek. Valami különleges zöld szirupban füge.
Barátságos fiatalasszony kínálja az áruját. Szabadkozunk, nincs bolgár pénzünk. Készségesen átszámolja az árakat euróra is.
Tovább megyünk. Majd még visszatérünk esetleg.
Mázas cserépedények máshol. Barátom jut eszembe, ő amolyan amatőr szakács, viszek neki egy káposztafőző cseréplábast.
A fiatalember átszámolja az árat, 9 Euró. Az kb. 2500 Ft, hát ez még a korondi árakhoz is ingyen van.
Bemegy a boltba becsomagolni, közben nézegetem a söröket. Meg kell kóstolni, milyen a bolgár sör.
Tanakodunk Robival, melyik fajtát vegyük.
Odaszól a boltos, a Zagorka a legfinomabb.
Hát a legdrágább is. 1.70 leva.
Viszek kettőt kóstolóba.
Fizetek, mondja, hogy 9 euró.
Meg a két sör, mondom.
Azt adja bónuszként, feleli barátságosan.
Visszamegyünk a kocsihoz. Nézelődünk az előbbi standon. Robi megvesz egy kis vödörnyi bolgár joghurtot, kis üveg mézet, meg azt a zöld micsodában ázó fügét hozzá.
Trákok? Makedónok? Szlávok? Hunok leszármazottai? Ki tudná megmondani, melyik domináns a kevert népességű Bulgáriában, itt a déli országrészben?
Hogy nem ugyanazok, mint fenn északon, az kiderült később.
Blagoevgrád után jobbra térünk le a 107-es országútra. Kocherinovó még nagyobb település, aztán az egyre keskenyedő út befúrja magát a hegyek közé.
Rila kis városa álmos békességben szendereg a zord hegyek lábánál, aztán egyre magasabbra kígyózik a szalaggá szűkült országút.
Amikor elérjük a Rilai Nemzeti Parkot, már ijesztő meredélyek ölében kanyarog. Árnyas fák borulnak fölé, mintha rejtenék a magasból néző fürkésző szemek elől.
Mint ahogy árnyékukba bújva zuhan alá az elképzelhetetlen magasságból a sziklákon ugráló tajtékzó hegyi patak is. Csak a messze halló morajló zenéje hallik, és néha felkacag egy huncutul viháncoló habfodrán a csillámló napsugár.
Tündérpalota búvik meg az út alatt jobboldalt. Tiszta, takaros épület, virágok pompáznak a ládákban az udvaron. Panzió talán?
Lassan szállásról is kellene gondoskodni.
De milyen messze van még a kolostor?
Magasan jár még a nap. Akár visszafele is kereshetünk, bár én néztem a booking.com-on a kolostor közelében is panziót. De azért majd nézelődünk.
Ja, és nincs levánk, hát olyat kell keresni, ahol kártyát, vagy eurót is elfogadnak.
Ím itt is van előttünk. Nem is kell érdeklődni, messziről hirdeti, 25 euró/éj a szoba.
Tovább. Már nem lehet messze a kolostor.
Jobbra az út mellett mély szurdokvölgy nyúlik be a hegyek közé.
Balra, az emelkedő hegyoldalban újabb panzió.
HOTEL PCSELINA
Néhány autó áll a szűkre szabott parkolóban. Nem is parkoló ez, csak amolyan kis szabad terület itt a kapu mellett.
Amarra, szélesebb út vezet fel egy gazdasági udvarhoz, az út melletti meredek padkán két autó között van egy szabad hely.
Robi bemegy érdeklődni. Becsukom az autót, és én is körülnézek.
Tiszta, kőlapokkal lerakott udvar, virágok, kultúrált kis szálló. Körbemegyek, a túloldalt a recepció, az étterem.
Nézelődök, Robit nem látom sehol. A pincér int, mutatja, hogy elment a fiatalember.
Már az autónál vár. Mondja az árat, lehet euróval is fizetni, 22 euróra jön ki átszámolva.
Na, megkeressük a kolostort, aztán meglátjuk.
Talán, ha öt kilométer. Tágas kiépített parkoló, aszfaltozva. Mellette csobog a patak. Este hét óra van. Ma már nem megyünk be, itt van a szomszédban, majd holnap eljövünk, legyen időnk körülnézni.
Kívülről is látszik, fantasztikus épület.
A parkolóban bankterminál is van. Hát akkor veszünk ki pénzt, maradjon az euró, szükség lehet még rá hazáig.
Vissza a panzióhoz.
Robi tárgyal recepciónál. A fiatalember kérdezi, kérünk-e reggelit.
Természetesen.
Átszámítva néhány centtel 25 euró felett volt a szállás reggelivel együtt.
Egy négyágyas apartman. Franciaágy és két külön ágy.
Nappali rész fotelekkel, sarokkanapéval, tv-vel. Előszoba, fürdőszoba, ragyogó tisztaság mindenhol.
Ingyen van.
A misztérium
XI. rész
Titokzatos a kolostorok léte. És különösen titokzatos az ortodoxiában. Emberek, akik egy elvont világnak áldozzák életüket. Elutasítva hívságokat, a napi vágyakat, örömöket, elzárva a talmi élvezetektől, hogy egy más létnek áldozzák életüket.
Hogy folynak napjaik?
Mi tölti ki magányos óráikat?
Hogy alakultak, épültek fel a kolostorok?
Miért éppen ott?
Mármint akkor, amikor még nem a politika határozta meg a céljukat.
Van-e valami, a halandó ember számára érthetetlen titok, misztérium a kiválasztásban?
Pilis, a Meteorák, Archangeli, a moldvai kolostorok. Véletlen tán? Vagy tényleg valami felső sugallat?
Hogy éppen ott kellett.
Akit Rila völgye megérint, az hisz benne, hogy nem véletlenül van éppen itt e csoda.
Hogy Rilai Szent János meglehetősen ellentmondásos legendája mennyire fedi a valóságot, oly mellékes. Héroszokra szükség van egy nép önbecsülésének életben tartásához, és jaj annak a népnek, aki mélybe taszítja a hőseit.
A Rilai kolostort Rilai Szent János legendája tartja életben több mint 1000 éve. Háborúk, hatalomváltások zúgtak el felette, birodalmak alakultak és omlottak össze. És a kolostor állt a viharban. Épült, szépült, míg a XIX. sz.-ra elérte a mai formáját.
Robi hajnalban kel. Megfogta a táj varázsa, a kibukkanó nap sugarait lencsevégre akarja kapni. A keleti hegyek mögül a felkelő nap, mint ezer fényben csillogó gyémánt kacsint rá az álmosan ásító völgyre.
Nyújtózkodik egyet,kéjesen, mint ágyából kikelt ifjú szűz, aranyhaját szétteríti a koraőszi tájon.
Vidám madárdal, mint csiklandós kacagás terül szét a völgyben.
Apró paták csattogása szentségteleníti meg az idillt. Kecskanyáj viharzik le a hegyről, át az országúton. Kétségbeesett mekegéssel panaszodik egy-egy elmaradott, aztán nekiveselkedik, hogy utolérje a nyájat.
Porfelhő jelzi már csak, hogy had vonult el itt az imént.
Csendes félhomály az étteremben. Hangulatos kis boxban foglalunk helyet. A fali vitrinben egész kis borkiállítás. Egyszer meg kellene kóstolni ezeket is.
De most nem lehet. Az este kellett volna. Hogy miért nem jöttünk le vacsorázni?
Középkorú hölgy jön, ahogy meglát bennünket.
Kávét, teát?
Kávét kérünk, mert addig nincs reggel, amíg a kávét meg nem iszom.
Finom, kellemes aromájú eszpresszó kávé.
Pirítós kenyér, vaj, dzsem, felvágott. Gusztusosan tálalva. Bőséges tál, két személynek.
Ha kiszámolom, három euró. Fejenként alig több 400 Ft-nál.
Kanyarog előttünk az út keskeny szalagja. A bokrok árnyékában csilingelve szalad az út mellett a patak.
A kolostor, mint egy erőd áll előttünk. Magas falai titkokat takarnak, néhány ablakszem kacsint csak cinkosan a világra.
A díszes kapuboltozat csábítóan hívogat. Titkokat tárok fel előtted. 300 szerzetesi cella lakójának titkát.
Tényleg olyan, mint egy erődtemplom. Mint Erdélyben Prázsmár, Szászhermány, Székelyderzs. Csak sokkal monumentálisabb, sokkal gazdagabb.
Na és persze nem háborús veszély miatt épült.
De a várfalnak is beillő külső falak mögött ugyanúgy lakócellák sorakoznak egymás mellett.
Csak ezeknek a celláknak lakói is vannak.
Majdnem sikerült tönkretenni. Ezt is, mint annyi mást, a kommunizmusnak.
A szocialista időszak alatt szállodává akarták átalakítani. De legalább így megőrződött, nem robbantották fel, mint a Regnum Marianum templomot a mi kommunistáink.
Az oszlopsorok árkádos körfolyosót takarnak, a földszinten kegytárgyüzletek, irodák, múzeum és egyéb kiszolgáló helyiségek. Könyvtár, éléskamrák, betegszobák, és a hatalmas, négy emelet magas konyha, de négy kápolna is helyezkedik el a lakócellák között.
A keleti oldalon a főbejárattal szemben (Dupnicai-kapu) szintén hasonló kapun lehet közlekedni. (Szamokovi-kapu)
Az udvaron, mint elpusztíthatatlan masszívum áll a kolostor legrégibb épülete, a XIV. sz-ból fennmaradt Hrelju-torony.
Az udvar közepét a monumentális székesegyház uralja. Hinnénk-e, hogy három év alatt épült fel 1834 és 1837 között. Téglát kézből kézbe adva.
Ma, a modern, gépesített építkezések korában, évekig tart, a dobozt dobozra rakva, épületnek nevezett térfoglaló szerkezet kivitelezése. Aztán lakni lehet benne, de élni nem.
A nyílt oszlopcsarok árkádjai alatt a falak és a kupolák gazdag festményekkel díszítettek.
Bibliai motívumok, védelmező angyalok, harcos szentek színes festményei vonzzák a látogató szemeket.
Szárnyas ördögök tüsténkednek az emberek körül. A pokol hadserege küzd az esendő emberi lélekért.
Harcias angyalok kara száll szembe velük. Fegyvereik le tudják e győzni az alvilág gonosz démonait?
Középkori sötétség, vallásos babona. Mondanánk máshol.
Itt valahogy más. Itt megérted, hogy az emberi lélekben dúló harc jelenik meg. A lélek jó és rossz oldala. Az irigység, a dölyf, a beteljesülhetetlen vágyak utáni sóvárgás, a hatalomvágy, a gyűlölet villásfarkú démonai benned ugyanúgy ott vannak, 
ahogy körülveszi a freskókon a gyenge emberi testet a szárnyas ördögök hada.
De ott vannak benned a hófehér szárnyú angyalok is. A szelídség, a megértés, a segítőkészség, a megbocsájtás.
Benned folyik az örök harc, amit itt a freskókon látsz.
S ez itt olyan természetes. Olyan érthető.
Aztán hazamész, elmúlik a varázs. És a mise, az istentisztelet újra népbutító hablattyá silányul.
Miért nem tudjuk magunkkal vinni a megvilágosodást?
Miért csak itt, a Szent Szűz Születése templomában érezzük meg azt, hogy mik is lehetnénk mi emberek.
Valami különös dolog történik veled, ha belépsz a templomba. Az oszlopokkal tagolt hatalmas térben törpének, jelentéktelennek érzi magát az ember. A falakba vágott keskeny ablakokon beszivárgó fény csak elmélyíti az uralkodó félhomály misztikumát.
Magába száll itt a hitetlen is, elcsendesül a vagány.
Mintha kilépnél a testedből. A porhüvely, amely magába foglal, elveszetten csoszog az oszlopok között, a Lélek szárnyal csak, fel a kupolák alá, vagy még magasabbra, hogy onnan nézzen le a halandó világra.
Az áhítat csendje szállja meg a gazdagon díszített templombelsőt. Bántóan koppan egy-egy óvatos lépés is, szinte hallani az ecset percegését a faragványokat aranyozó restaurátorok kezében.
Kiáltó ellentét. A bazilika áhítata, a festményeken megjelenő harc a jó és a gonosz között a napjaink valóságába csap át, ahogy kilépünk a Szamokovi-kapun.
Zúgó hegyi patak morajlik a vendéglő terasza alatt. Csobogása elnyomja a turisták zsivaját.
A falakon belül az áhítat, itt a hívság tombolása. A világi örömök élvezete.
Zsibvásár, kegytárgynak álcázott tömegtermék, futószalagon gyártott „népművészeti” cikkek, hűtőmágnes, vásári bóvli.
Az üzlet rátelepszik minden kegyhelyre.
Rila kedves kis városkája után nem megyünk vissza Blagoevgrád felé. Szelíd dombok között kanyarog a keskeny aszfaltcsík. Szőlőültetvények váltják egymást apró akácligetekkel. Szántóföldek között kanyarog az út, szikkadt legelőn delel a gulya.
Apró, eldugott falvakon haladunk keresztül, míg valahol visszakanyarodunk a főútra.
Nem tér vissza többet az a hangulat, amit a Struma alsó folyásánál éreztünk.
Más táj, mások az emberek.
Ott zöldellő kultúra, virágos környezet, itt elhanyagoltság, lepusztultság. Ott barátságos, kapcsolatkereső tekintetek, itt letargia, magába fordultság, sivár lélek.
Kettéhasadt ország.
Perniknél még elmehetnénk Szerbia felé, de bennem már más gondolatok motoszkálnak. Még nem mondom Robinak, csak annyit, hogy nem megyünk Belgrád felé, bár a GPS mindenáron azt erőlteti.
Kevés az idő, így Szófiát elkerüljük.
Lepusztult kátyús út az elkerülő, ugyanúgy ahogy Szófia széle is, ahol az út keresztülhalad.
Vidint célozzuk meg, majd ott átmegyünk Romániába.
A 81-es út lenne az ésszerű, Berkovica, Montana felé, át a hegyeken. Jó kanyargósnak látszik a térképen, biztos szép út lenne, rövidebb is. Én mégis a 16-ost választom. Az Iszkar völgyében kanyargó út, bár jó nagy kitérővel Mezda, Vraca irányába, több élményt ígér.
Hát, ha nem szoktam volna meg évtizedek alatt az erdélyi tengelytörő utakat, lehet, hogy visszafordultunk volna.
Nem kátyús volt az út, hanem itt-ott volt még út, a kátyúk között. Végig a 60 km-en, amíg el nem értük Mezda előtt az E 79-est.
Viszont, hogy még izgalmasabb legyen, végig építkezés folyik. Néhány kilométerenként munkagépek lassítják a közlekedést.
Ha lehet még lassítani a kátyúk kerülgetését.
Viszont gyönyörű a táj, így megérte az autógyilkos út.
Ott, hol a Gabronica patak a hegyek könnyét önti az Iszkarba, eltévedt aszfaltcsík fúrja magát az erdők borította sziklák közé. Keresi talán, honnan is jön a Gabronica?
Valahol a zord hegyek ölelésében kolostor bújik meg a csörgedező patak partján.
Mert szeretnek ezek a kolostorok a csörgedező patakok mellett a tisztáson megbújni.
Manastir Szedemte prestola, hirdeti a tábla az út mentén.
Hát talán megér egy kitérőt.
Árnyas fák között, sziklák tövében kanyarog a keskeny kis út a semmibe. Mellette kacagva szalad a kis hegyi patak, ki tudja milyen pajkos történetet súgtak a fülébe a vén sziklák, ott fenn a csúcsokon.
Kora délután van. Az ebédet már elfogyasztottuk út közben az Iszkar partján, egy tisztáson. Amúgy parasztosan, mint nagyapámtól láttam valamikor. Bal kezében a szelet kenyér, kisujjával szorítva a tenyeréhez, fölötte rászorítva a szalonna, majd hüvelyk- és mutatóujjával fogja a hagymát. Kanyarít egy falat kenyeret a szarvasagancsos Börcsök bicskával, hozzá egy csíkot a szalonnából, csak úgy, ahogy a nyári nap megolvasztotta. Hozzá egy szeletet a hagymából.
Csak a koleszterin miatt.
Sose tudta, hogy van olyan, hogy koleszterin.
84 éves volt, amikor meghalt.
A jó öreg.
Kétszer látta orvos. A háborúban, amikor egy gránát robbant fel mellette, és halála előtt.
Egyszer hallottam tőle, hogy fáradt. Lefeküdt, és nem is kelt fel többet. Úgy aludta át magát a túlvilágra, csendben, ahogy az életét leélte.
Előttem van szikár, csontos, napégette arca. A nagy fehér bajusz, ahogy drótkeretes szemüvegje az orra hegyére csíptetve, nézi fölötte az újságot, könyvet.
Soha nem tudtuk, kell-e neki a látáshoz a szemüveg, mert mindig fölötte nézett. De ha leült, munka után, mindjárt valami olvasnivalót fogott a kezébe.
Hát így fogyasztottuk mi is az ebédet.
Csak úgy két lábon állva, hazai sonka, szalámi maradványaiból, thasosi kenyeret szelve hozzá.
Az Iszkar habjai majd elmesélik a Dunának.
De egy kávét azért le kellene hörpinteni. Meg valami nedvesség sem ártana, reggel óta úton vagyunk, csak az egyik üveg Zagorka fogyott el az ebédhez.
Kettőnknek.
Árnyas filagória alatt faragott padok hívogatóan intenek felénk. Bent pult, kávé illata terjeng a levegőben.
Vendéglő? Kocsma, vagy csak presszó.
Leülünk a vastag tölgyfa asztal mellé. Presszókávét, sört rendelünk.
Kortyolgatjuk a zamatos italt, kellemesen szétárad az íze a szánkban. Zsongító bódulat. A patak csobogása hallik át az úton.
Teherautó kanyarodik be az udvarra, hasábfákat pakolnak le. Közeleg a tél. Itt a hegyek között váratlanul csaphat le a fagyos lehelete.
Fortyogó lekvár illatát hozza magával az alig lengedező szellő. Gyermekkorom emlékeit vetíti elém.
Kis gömbölyű öregasszony áll a rotyogó üst mellett, fáradhatatlanul kavarja reggel óta a gőzölgő szilvalekvárt. Ősz fürtjei, mint az őszi deres rét, villannak ki az álla alatt csomózott fekete kendő alól.
Gyöngyöző homlokát kötényébe törli, barna foltokat hagy a fehér kötényen a puffogó, bugyborékoló lekvár. Pufók kis arcát aranyfénnyel vonja be az üstházból kicsapódó láng.
A nagyanyám ez a kis gömbölyű öregasszony.
Félhaj szín alatt, nyílt tűzön fortyog a lekvár. Édes illatától bódult darázsraj dongja körül, a fortyogó gőzök távol tartják őket, de szabadulni nem tudnak a csábítástól.
Tárva a kolostor kapuja. Hívogatóan int a virágos udvar, gondos kezek ápolta ágyások között kanyarog a keskeny sétaösvény.
Illik-e hívatlanul bemenni. Kihaltnak látszik, sehol egy lélek, akitől érdeklődhetnénk.
Beóvatoskodunk. A körfolyosón lakókamrák sora, lélek sem mutatkozik.
Színpompás virágok kelyheiben méhek keresik az ősz utolsó nektárcseppjeit, zsongásuk betölti a parányi udvart.
Szenderlepke szárnya rebben, mint csillogó drágakő a ragyogó napsütésben.
Hátul kis meghitt kápolna. Oszlopos előterében idősebb asszonyság babot fejt a kötényébe.
Nyugalom és béke honol a falak között.
Múlik az idő, tovább kell menni.
Vissza a csobogó Gabronica mentén. Az Iszkar ismerősen kacsint ránk, aztán együtt táncoljuk végig szeszélyes kanyarulatait, míg Mezdra előtt elérjük az E 79-es főutat.
Vészesen fogy az idő. Igyekezni kell, ha még időben át akarunk kelni a román határon.
Vidinre már nem lesz idő. Pedig éppen Vidin miatt jöttünk erre. A magyar emlékek miatt. Hisz IV. Béla királyunk négy évig birtokolta a várost 1260 és 64 között. Aztán rövid ideig 1367-ben Nagy Lajos uralmát is élvezhette.
Majd 1849-ben a szabadságharc bukása után, a menekülő Kossuth talált itt otthont rövid időre.
Na nem sokáig, csak míg megírta a „Vidini levelet”.
Úgy tudtam, hogy 2012-ben elkészült a híd, a bulgáriai Vidin és a romániai Calafat között. Aztán Vidinhez közeledve egyre gyanúsabb lett, amikor mindenhol csak kompátkelés táblát láttunk.
Hát nem készült el a híd.
Az idő meg szürkületre váltott. Nem készültünk fel Bulgáriából, nem tudtuk, hogy közlekedik a komp, hát
Újratervezés
Bregovónál már jól leszállt a nap, amikor Szerbia felé átléptük a bolgár határt.
Hosszú kamionsor áll a szerb határ előtt, elhúzunk mellettük. Stoptábla a határellenőrzés előtt jó ötven méterre.
Megállunk, várunk. Telik az idő. Senki nem mozdul.
A kamionosok békés nyugalomban beszélgetnek.
Besötétedik, fogy a türelmünk az érthetetlen várakozásban. Itt állunk már több mint egy órája.
A mögöttünk álló kamionos, látva a türelmetlenségünket, odaszól, hogy baj van a szerbek számítógépével, nem tudnak beléptetni. Türelem.
Által mennék én a Dunán, a hídon, a szörényvári nagy hídon
XII. rész
Szeszélyesen kanyarog a Duna, Galambóc várától Vidinig. A Déli-Kárpátokon áttörve, keresi az utat a vad sziklák rengetegében, aztán, mint aki beleszédült a bújócskába, hatalmas hurkát ír le Szörényvár alatt, visszanéz a legyőzöttre.
Majd mintha belezavarodott volna a tájékozódásba.
Visszafordul, tétován keresgélve az utat.
Már majdnem sikerül egyenesbe jönni, amikor eszébe jut, hogy be kéne tekinteni Vidinbe.
Ha már Kossuth Lajos is megállt itt, biztos érdemes.
Na, itt meg alig találja a kiutat. Jó tíz kilométert gyalogol, mire rájön, hogy nem jó irányba tart.
Aztán végre csak egyenesbe kerül.
Regénybe illő vidék ez itt, ahol a Duna átvágja magát a Déli-Kárpátok sziklabércei között.
É ha regénybe illő, hát az a regény meg is születik.
Csak alkalmas toll kell hozzá.
És kinek a tolla lenne erre legalkalmasabb, mint Jókai Mór pennája.
Igen.
Itt futott zátonyra Timár Mihály hajója. Itt mentette meg a kis török lányt az üldözőktől, és itt volt a sziget is Orsova körül. A Senki szigete. A kis Ada Kaleh.
Igen, létezett, ha Jókai kissé kiszínezte is.
Ma ott van valahol a felduzzasztott folyó mélyén.
Csak beugrunk egy kicsit Szerbiába. Éppen csak annyira, hogy átkelhessünk a szörényvári hídon Romániába.
Na jó, Turnu-Szeverin.
Csak 80 km, kitérő, de ennyivel kevesebb lesz az út Romániában.
Sötét este van, mire leküzdjük a szerb határt. Negotin fényei még ránk világítanak, de aztán vaksötétben rójuk a szerbiai utat.
Kladovónál éppen csak érintjük a várost, aztán hozzásimul az út a folyammá szélesült Dunához. Túloldalon Szörényvár fényei tündökölnek.
Jó 10 kilométer a völgyzárógátként is szereplő szörényvári híd, a senki földje, a szerb és a román határ között.
Novi Sip az erőmű.
A szerb határon pillanatok alatt átjutunk, és már rá is kanyarodunk a hídra. Mindjárt Romániában vagyunk.
Aztán a híd közepén megtorpan a kocsisor. Messze a távolban látszik a román hídfő, hatalmas zsilipszárnyak.
Két sorban állnak az autók, várunk. Az idő telik, a kocsisor meg sem mozdul.
Néha egy türelmetlen autó elhúz a kocsisor mellett, bosszankodok, mint mindig, amikor erőszakos vezetők a feltorlódott forgalomban előre tolakodnak.
Lassan éjfél fele jár az idő, és egy tapodtat sem haladunk. Már vagy két órája ácsorgunk, a kocsisor vége már a szerb határnál áll, amikor a mögöttünk levő román srác szól, hogy mi mehetünk ám nyugodtan, csak a román autóknak kell várakozni.
És valóban.
Elhúzok én is a kocsisor mellett, a híd lábánál posztoló határrendész int, hogy tovább, és percek múlva már Romániában vagyunk.
Két órát ácsorogtunk feleslegesen.
Erdély kapujában
XIII. rész
Komor sziklafalak tövében kanyarog az út. A fekete aszfaltcsík beleolvad a szuroksötét éjszakába.
Mintha az űrben járnánk.
Balra valahol a hömpölygő Duna súlyos víztömege siet tova.
Szeljük a kilométereket. Meredten figyelem az utat, inkább csak sejtem, mint látom, hol végződik az út, és hol kezdődik a sziklafal. Ég a szemem, érzem, nehezednek a pilláim. Most már éjszakai szállást kellene keresni.
Orsova kiesik az útvonalból.
Herkulesfürdő itt van közel. Kell lenni az út közelében is egy motelnek, panziónak.
Aztán mégis elszáguldunk mellette. Mire észreveszem a leágazást, már jócskán túlszaladtunk.
De ott van egy híd, valahova vezet az út, talán vissza tudunk jönni onnan is.
Bekanyarodok.
Bal oldalon jelentős épület, mellette nagy parkoló.
Hotel.
Na akkor itt megpróbáljuk.
Fiatal lány a pult mögött. A hall egyben bár, és a szálló recepciója is.
Robi angolul kérdez, a kislány ijedt zavarban mond valamit románul, gondolom annyit, hogy nem érti.
Kérdezem, beszél-e esetleg magyarul. Annyit legalább megért, hogy magyar.
Nu, nu.
A vorbi Germaneste? Próbálkozom.
Nu, nu.
Este kamera, pentru doi persoana, szedem össze gyér román szókincsemet.
Da, da este kamera.
Nu-i romüna bani. Este buna karte de banka? Sau Euro?
Nu, numai leu..
Fene tudja, honnan jönnek elő a tudatalattiból a román szavak.
De hát azt mondják, a biológiai kényszer a legjobb nyelvtanár.
Ám hiába, mert az sem segít.
Próbáljuk meg a másikat.
Visszakanyarodunk.
Néhány helybeli sörözget az üresen kongó hallban, fiatal nő sertepertél körülöttük, felénk fordul, amikor belépünk, láthatólag nem sűrű errefelé az idegen.
Robi szól hozzá, beszélsz angolul?
Egy kicsit, válaszolja.
Szobát szeretnénk. Tudunk-e bankkártyával vagy Euróval fizetni.
Hát bankkártyával nem, de megkérdezi az eurót a főnöktől.
25 Euró egy éjszaka, jön vissza.
Van még vagy 40-50 eurónk.
Apró, de tiszta kis szoba. Elfér benne a dupla ágy. Igaz, a WC kagyló folyik öblítésnél, a zuhanytálcából is kifelé folyik a víz, de meleg víz van. Le tudunk tusolni.
Megiszom a még Bulgáriából maradt üveg Zagorkát, aztán beleájulok az ágyba.
A friss reggeli légben vidám nótát énekel az ablak alatt a Cserna patak. Apró kis hullámgyerekek ugrálnak a medret borító jókora szikladarabokon, pajkos csókot dobnak a megszaggatott partnak. Ezüst sapkájukon táncot jár a játékos reggeli napsugár.
Kopár sziklák mellett, kiégett mezőkön kanyarog az országút. Rendezett kis falvak, művelt kertek szegélyezik.
Hát, ezek is szocializmusban éltek 40 évig, mégsem pusztultak le, szólal meg Robi.
Még Bulgáriában jegyezte meg az elhanyagoltságot, a lepusztult falvakat, a gaz felverte kerteket, a kifejezéstelen tekintetű embereket látva.
„A bolgár kertészek honosították meg Magyarországon a kertkultúrát. Itt meg így néznek ki?”
Hát, ezt tette velük a szocializmus. Mondtam akkor.
Ez meg a Szörényi bánság volt valaha. Olyan emberek forgolódtak itt, mint Zsigmond király, Hunyadi János szörényi bán, Kinizsi Pál, a törökverő hős.
Aztán elmentek a hősök egymás után. Kivel pestis végzett, kivel talán a méreg.
Vagy a vadkan. Mert a nagy magyarokkal szerettek a vadkanok végezni.
Aztán 1524-ben a Szörényi bánság is török kézre került. Etnikailag soha nem lett többet magyar.
Az osztrák udvar megtiltotta a megmaradt magyarságnak a visszatérést, helyettük németeket és románokat telepített a területre. Létrehozva Krassó-Szörény vármegyét.
Aztán Ceausescu meg eladta a németeket innen is. Fejpénzért.
A monarchia hangulata lengi be Karánsebest. Már ha a lepusztult külvárost és a romos mellékutcákat nem nézzük. És a monarchia hangulatán a tájidegen, hatalmas ortodox templom sem tud áttörni. Még a hős román katona monumentális szobra sem.
És hogy hogy lett a valahai magyar településből román város? Hát ahogy a Fadrusz János 1906-ban felállított Ferenc József szobortalapzatára Dragalina tábornok szobrát helyezték.
El kell távolítani, aki ott volt, és helyére költözni.
A sétálóutcára is mások költöztek. De megmaradt a monarchiára emlékeztető portál a kávézó homlokzatán.
Hát igyunk egy kávét, ha már tudtunk felvenni leit a bankautomatából.
A múlt század eleje hangulatát idéző külső tágas modern belteret takar.
Frissen sült tésztafélék ínycsiklandó illata terjeng az oszlopokkal tagolt csillogó teremben. Gusztusos sütemények az üvegpultok mögött.
Burek. „cu carne” „ cu brinza” „ cu cascaval” . Húsos, túrós, sajtos töltelékkel.
Hát akkor reggelizzünk is.
Két nagy szeletet kérünk, egy húsost és egy túróst. Meg két kávét is.
Na azt sem ittunk még ma.
Finom volt a burek. A zamatos, illatos kávé is különösen jól esett.
Sarmisegethusa, a dák főváros, mára jelentéktelen faluvá zsugorodott.
Hej, pedig fénykorában itt székelt a dákok királya, akit rettegett Róma is.
Addig, amíg meg nem unta a rettegést.
Három háborút indított a Decebal ellen, és mindhárom háborúban tönkreverte a nagy Decebált.
Hát Decebalról ennyit tudott feljegyezni a történelem
Attól még telerakták szobraival az ajándékba kapott Erdélyt.
Az is igaz, ha Traianus császár nem veri szét Decebal országát, akkor nem lenne ok az 1000 éves Erdélyt telerakni szoptatós farkasszobrokkal sem.
Traianus még hidat is veretett a Dunán Drobetanál (ma Turnu Severin) , hogy csapatai minél könnyebben jussanak át.
Decebál, a nagy, meg kardjába dőlt.
Azt mondják, hogy katonái meg követték.
Így volt vagy nem, a történelem soha többé nem említi a dák népet.
Mármint addig, amíg Micu Klein ki nem találta, hogy az oláhok tulajdonképpen dákok, akik 2500 éve lakják Erdélyt.
Hátszeg meg már igazi város. Na nem most lett az, város volt már a XIV. sz.-ban is. Vára is volt, igaz kissé távolabb Hátszegváralja területén. Aztán az osztrák udvar oly sok egyéb várunkkal együtt ezt is leromboltatta. Ne legyen fészke a kurucoknak.
Aztán a román határőrezred központja lett Ribel őrnagy parancsnoksága alatt, aki a magyar szabadságharc ellen felfegyverezte a környék románságát.
Ma egy rendezett kisváros, szép parkkal, sok virággal.
„Király, ha nem nézném vitézi voltomat, hát fejedhez verném héttollú botomat.”
Bizonyára elmondaná Toldi szavait Hunyadi János is a román királynak, ha látná, hogy mit tettek a Hunyadiak ősi fészkével a románok.
Bár ha Hunyadi látná, akkor nem lenne Vajdahunyadon „román király”.
Dacosan néz farkasszemet a Hunyadiak ősi sasfészke a múló idővel. Meg a másik oldalon levő szörnyszülöttel, a „ceausescui rémálom” acélmonstrumával.
Megélt már vagy 600 évet, némelyek szerint többet is. Hollószárnyakon repültek el fölötte az évszázadok.
Még ma is épségben áll az impozáns várkastély.
A másik is van vagy negyven éves.
Kiégett omladozó rom az.
Hát így múlik el a dicsőség.
Főképp, ha sosem volt.
A Zsil-völgyi bányászatra telepített üzemeknek nem talált a román hatalom megfelelőbb helyet, mint a történelmi Vajdahunyad.
A működő üzemek vastagon ontották magukból a kormot, fekete hamuréteg borította be az évszázados falakat.
Ma már nem működnek a gyárak. Üszkös romjaiként merednek az ég felé a primitív emberi elme zavarodott állapotának, amely nem tudta értékelni azt a kincset, amely az ölébe hullott.
Voicu volt a neve a román nemesnek, akinek Zsigmond a birtokot adományozta, állítják a román történészek.
A Magyar Tudományos Akadémia tudósai meg lelkesen bólogatnak rá.
Hogy román nemes nem volt abban az időben a Havasalföldön, de még vlach sem nagyon, az a történészeket nem érdekli. Pedig még Nicolae Iorga is elismeri, hogy az „első román uralkodó”, Basarab, kun volt.
Na erről aztán végkép nem akarnak hallani ma sem a románok.
Még a vajda földi maradványainak genetikai vizsgálatát is letiltották. Hisz mi lenne a dák mitosszal, ha kiderülne, hogy a havaselvei román állam tulajdonképen kun vajdaság volt.
De mindegy is az. Hunyadi János anyja Morzsinai Erzsébet, magyar nő volt.
Bár rossz nyelvek azt pletykálják, hogy az apa meg maga Zsigmond, a király.
Na ez sem vonna le Hunyadi János vitézségéből semmit.
Megemeli kalapját az ezer éves Erdély. Isten hozottat kíván. Mert köszönni csak levett kalappal illik. Tudja ő ezt.
Meg azt is, hogy Isten pedig létezik még ebben a mai hitetlen világban is. És hiszi, hogy a vendéget Isten hozta.
Pedig sokszor megtapasztalhatta, hogy nem mindig.
De hát, Békesség Istennel Erdély, ahogy a reformátusok köszönnek errefelé. Jó szívvel jöttünk.
Délre, ahol a Ruszka havasok összeölelkeznek a Kudzsiri hegységgel, a Sztrigy völgye nyit kaput a Retyezát jégkorszak szabdalta sziklabércei felé. Búvó kis forrásként ered valahol a Kudzsiri hegyek 2000 méteres csúcsai között, égbenyúló fenyők súgnak titkokat fülébe, hogy vigye a hírt a szelíd Marosnak.
De nem tudott titkot tartani.
Ő volt-e a pletykás, vagy a Retyezát gleccsereiből érkező didergő patakok állandó huncut locsogása okozta a hiteltelenségét, de senki nem hitt neki.
Akkor sem, amikor a havasok fenyvesei egy új nép érkezéséről adtak hírt, amikor megüzenték, hogy a déli lejtőkről nyájaikat terelgető szelíd pásztorok érkeznek, akik késeiket fenik az éjszakai mészárlásra.
Aztán amikor megtapasztalták, már késő volt.
Bizony késő volt a keresztúriaknak is, akik pedig már az 1300-as években is itt éltek.
Itt éltek ők persze előtte is, csak hát ekkor említik először a hivatalos iratok S.Cruse alakban, aztán Kyriztur, majd 1367-ben már Kerezthur formában fordul elő.
Annyi biztos, hogy lakói a reformáció idején a református vallásra tértek át. Aztán szépen elfogytak, és 1866-ban már csak filiaként tartják számon a 11 főre csökkent református közösséget.
1911-ben aztán 630 bukovinai székelyt telepítettek a faluba, hogy kompenzálják a magyarság fogyását.
A mai Csernakeresztúron mintegy 800 magyar és közel 600 román él.
Négy nap dörgött az ágyú,
Vizakna s Déva közt.
Itt minden talpalatnyi
földet vér öntözött.
Mindent megtettünk, amit
Kívánt a becsület
Tízannyi volt az ellen,
győznünk nem lehetett.
Négy napig vonult vissza Bem serege az első vesztes csatája, a vizaknai ütközet után.
Hátában Puchner generális serege a tízezernyi havasalföldi muszkával megerősítve, oldalában a román martalócok, előtte az osztrák katonaság által megszállt szász városok. Szászsebes, Szászváros.
Északon Gyulafehérvár erőssége.
Tüzérsége odaveszett a vizaknai csatában.
Gál Sándort a háromszéki székelyeivel hazaküldte toborozni.
Alig 2500 emberrel kezdett neki a megerősített szebeni vár ostromának.
Nem tudta bevenni. Visszavonult Vizaknára, és beásta tüzérségét a vizaknai sógödrökbe, így várta Puchner ellentámadását.
Nem kellett sokáig várnia, hatalmas túlerővel támadt az osztrák.
És majdnem vesztesen vonult vissza.
Az első hibás döntése volt Bemnek, hogy üldözőbe vette a visszavonuló sereget.
Puchner ekkor látta át a hatalmas számbeli fölényét, és az ellentámadás elsöpörte Bem alig 2000 emberét.
A fejvesztett menekülés már nem volt megállítható.
Négy nap dörgött az ágyú Vizakna, s Déva közt.
Négy nap, 80 kilométer, gyalogosan, harcolva.
A magyarországi felmentő csapatok ki tudja hol vannak.
Minden településért meg kellett küzdeni visszavonulás közben, üldöztetve a túlerő által.
A történészek meg azt mondják, hogy fejvesztett menekülés volt.
Piskiig lehetett hátrálni. A Sztrigy patak hídjáig.
Ha elvész a híd, elvész Erdély.
Bem megsebesül Szászvárosnál, egy puskagolyó az egyik ujját roncsolja szét. Lázas, beteg.
A magyar csapatok még nem értek ide.
Még a székelyek is messze vannak.
Ha elvész a híd, elveszik Erdély.
Ha elvész a híd, Puchner csapatai egyesülni tudnak a temesvári helyőrség osztrák csapataival, és nyitva az út Magyarország felé.
Nem veszhet el a híd.
Változó sikerrel folyik a harc. A honvédek keményen ellenállnak, de a túlerő átszorítja őket a hídon. Majd szuronyrohammal ellentámadás, huszárroham, amely megtörik az osztrák császári vadászok zárótüzén. A hátrálás majdnem fejvesztett meneküléssé fajul, mint Vizaknánál.
Ám Puchner ellentámadása megtörik a híd mögött felállított két székely zászlóalj és a szakasz lovasság helytállásán, így Bem újra csatarendbe tudta állítani a meghátrált csapatokat.
A piski győzelem megfordította a már elveszettnek hitt erdélyi küzdelmet, és győztes csaták sorozatát indította el.
Ha elvész a híd, elvész Erdély.
És ki bánja, hogy Bem nem mondhatta ezt, hisz nem beszélt magyarul.
Állítólag németül is gyengén.
Azért nekünk Bem apó maradt.
Emlékszünk-e még a piski csatára?
És a gyerekeink tudnak-e majd róla, hogy hol van Piski, hol a Sztrigy hídja?
A Szászföldtől Torockóig
Szászföld
XIV.rész
Szászváros.
Ez már Szászföld.
Már II. Géza, később II. András csinált helyet a Szentföldről hazajövő kereszteslovagoknak, majd a Rajna-Mosel vidékéről telepített parasztságot a részükre kiürített, székelység által lakott vidékre.
Ismerjük ugye, a Hammelni patkányfogó meséjét. Az ősi legenda a Grimm testvérek meséiben él tovább.
1284-ben az alsó-szászországi Hammeln városában mérhetetlen számban elszaporodtak a patkányok. Kifúrták a házak falait, beköltöztek az éléskamrákba, összerágtak, elpusztítottak mindent, még az is előfordult, hogy az alvó kisgyerekek orrát-fülét megrágták.
Miután a város nem bírt a rágcsálókkal, óriási összeget ajánlott fel annak, aki megszabadítja a várost a pusztítástól.
Érkezett a városba egy furcsa, különleges tarka ruhát hordó ember, aki vállalta, hogy a jutalom ellenében elűzi a patkányokat.
Meg is egyezett a város vezetésével, majd elkezdte a sétáját a városban. Zsebéből egy különleges furulyát vett elő, és édes melankolikus dallamok csendültek fel Hammeln utcáin.
Amerre elhaladt, patkányok ezrei bújtak elő az odúkból, ellepték az utcákat, és egymást taposva eredtek a különleges muzsikus nyomába.
Az pedig, amikor már az egész várost bejárta és minden rágcsálót előcsalogatott, elindult kifelé a városból, egészen a Wesser folyóig.
A bűvös síp hangját követő patkányokat mind a folyóba vezette, amelyek ott fulladtak a vízbe mindannyian.
Dolga végeztével visszatért a város elöljáróihoz, és kérte a bérét.
Ám azok, tapasztalva, hogy egy fia patkány sem maradt a városban, úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, és megtagadták a jutalom kifizetését.
A különleges muzsikus dühösen hagyta ott a várost, és hetekig senki nem látta.
Már el is felejtkeztek róla a polgárok, ám egy sötét éjszaka különleges, andalító muzsika járta be Hammeln utcáit. A muzsika hangjára kikeltek az ágyból az ártatlan gyerekek, és álomittasan követték a különleges muzsikust, aki a Koppeln-hegy barlangjába vezette őket.
130 gyereket csalt el magával a városból, akiket soha nem látott többet senki.
Nos, hát így szól a Grimm által lejegyzett mese.
Csak Grimm nem tudta azt, amit az erdélyi szászok.
Mert egy tündér volt ez a patkányfogó, aki az ártatlan, romlatlan gyerekeket azért gyűjtötte össze, hogy kimentse őket a hitszegés, az irigység, a hazugság által megrontott városból, hogy Tündérországba vigye. Így bukkant aztán ki a 130 gyerek a barlang másik kijáratán Erdélyben, Tündérországban.
Hát, az erdélyi szászok legalábbis így tudják.
Aztán meg az is megtörtént egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt; a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.
De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
- Ilyen melegben nem iszom bort.
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet forgatott. Beugrott hát a korsóért és futott vele a királyhoz. Amikor odaért, azt mondták a barátok:
Ejnye fickó, hát a tálca hol marad?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet és azon nyújtja a korsót.
Mátyás királynak megtetszett az a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyt. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
Amikor Kinizsi bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen nem akarta vállalni ezt a kitüntetést.
A király így biztatta:
Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
Úgy bizony - mondta erre Kinizsi -, de a harmincezer fej közül egy sem illik úgy Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.
Így volt, nem így volt, ki tudja már.
Azt is beszélik, hogy a győztes csata után két törököt fogott a foga közé, és úgy járta el a verbunkost.
Hát, ezt sem lehet tudni. Hogy nagy vitéz volt, azt bizonyítja, hogy szolgálataiért kapta Nagyvázsonyt jutalmul.
Meg hogy 10 déli vármegye védelmét bízta rá Mátyás király.
Annyi biztos, hogy a kenyérmezei csatában döntő szerepet játszott.
Kenyérmező meg itt van jobbra, a Maros bal partján, ez a Piskitől Szászsebesig terjedő síkság, a Maros és a Kudzsiri-havasok között.
Kenyérnek nevezték persze a havasokat is, amíg tisztességes beszéd volt ezen a tájon. És hát a kenyér hajtotta a törököt is ide, amit hol aranynak, hol állatnak, magyar asszonynak, gyereknek hívtak. Szóval zsákmánynak.
Mert ára volt akkor a magyar fogolynak, és ára a gyereknek is, akiből janicsárt nevelt a török.
Na hát, ha idehajtotta, hát vesztébe hajtotta ide.
A krónikák szélsőségesen eltérő adatokat emlegetnek a török haderő létszámáról. 15 000-től 60 000 főt emlegetnek, egyben megegyeznek a híradások, hogy jelentős túlerővel állt szemben a Báthory István vezette magyar sereg.
Hogy az elesettek száma mennyi volt? Hát az is kérdéses, mert a krónikák itt is beszélnek 8000–től több 10 000 törökig. Valószínűbb a kisebb szám.
Meg elesett 3000 magyar is, aki lehet, hogy szerb volt. Meg oláh is. Vagy éppen szász.
Hisz Báthory magyar seregében harcolt Brankovics szerb despota, de az elűzött havasalföldi fejedelem, III. Basarab oláhjai is .
Na a törököknél meg a korabeli havasalföldi vajda, IV. Basarab.
De hát ilyen a háború.
A katona fegyverrel harcol, aztán fegyver által vész el.
A nem katona meg nem harcol, csak elvész fegyver által.
Vagy rabszolgaáru lesz a sztambuli rabszolgavásáron.
200 falut égetett fel és rabolt ki a betörő török sereg. De nem vitt el sem rablott holmit, sem rabszolgát.
A saját életét is alig.
Azt írja a török krónikás, hogy Kinizsi mindkét kezébe szablyát ragadott, és úgy harcolt a csatában.
Ami lehet, hogy nem igaz, de bizonyítja, hogy akkor még tudták tisztelni az ellenség bátorságát.
Nekünk meg olyan jó érzés gondolni rá, hogy ilyen hőseink voltak.
Balra az Erdélyi Érchegység terül el. Az Érchegységben feltörő források gyógyító hatását már a középkorban is ismerték.
A rómaiak fürdőt építettek a feltörő gyógyvízre.
Hajdan színmagyar falvainak neveibe is beleépült, vizeinek gyógyító hatására utaló, Algyógy, Feredőgyógy.
Ma már nem találni magyart a környéken.
Illetve igen. Hisz Algyógyon ott a kolozsvári református egyház vendégháza.
Áll még a templom, a kápolna, nyolcszáz éves falak, környékén honfoglaláskori temetkezésekkel, és az 1200-as évekből származó sírokkal.
Havonta még tartanak istentiszteletet a templomban. Ekkor összegyűlik a környékről 15-20 református magyar. Legtöbbjük csak itt hall magyar szót.
A templom falai omlanak, repedeznek. Karbantartására a szórvány reformátusságnak nincs pénze. Pár évtized, és az ősi magyar múlt egy újabb emléke merül feledésbe.
800 éves köveit majd széthordja építkezésre a környező románság.
Fentebb, északra van az erdélyi Aranynégyszög.
Zalatna, Nagyág, Abrudbánya, Aranyosbánya adta a középkori Európa aranytermelésének nagy részét.
A nemesfémkitermelés 80 %-a a középkori Magyarország területén keletkezett. Az Érchegység, majd feljebb Nagybánya környéke, a Felvidéken Selmec- és Körmöcbánya minőségileg is a legjobb aranyat szállította a királyi pénzverőkbe.
De hát akkor miért is kellett kalandozó őseinknek Dániától Sziciliáig bekalandozni Európát kincset rabolni?
Sebesnél kezet fog a Kolozsvár felől érkező 7. főút az Aradról jövő 1-essel, hogy aztán elkísérjék egymást Nagyszebenig. Kettesben jobban múlik az idő. Megbeszélik közben, maradt-e még magyar Kolozsváron, hogy Ménesen érik-e már a bor.
Aztán Szeben után megállnak még egy pillanatra, csak éppen hogy elbúcsúzzanak, hisz az 1-esnek találkája van az Olttal. Együtt mennek majd Havaselvére, a 7-es meg éppen Brassóba siet, megnézni, él-e még ott néhány szász.
Mi meg éppen Torda felé kanyarodunk. Nagyenyedig alig pár tíz kilométer.
Hogy ilyen hosszú lesz ez a pár tíz kilométer, arra nem gondoltunk.
Már alig Sebes után, áll a kocsisor. Ameddig a szem ellát, kígyózik előttünk az ácsorgó autók sora.
Hosszú percekig meg sem mozdul, aztán vonaglik egyet, csak éppen néhány métert, hogy nyomban leüljön pihenni.
Telnek a percek, félórák is talán, már akár Nagyenyeden lehetnénk ennyi idő alatt.
Aztán rendőr tereli el a forgalmat az útról, be egy kis faluba. Baleset volt netán valahol?
Már azt hisszük, hogy kikerültünk a dugóból, és ráléphetünk a gázra, Gyulafehérvár mellett csak elszalad az út, de aztán mégsem. Pár kilométer után újra az autók hosszú sorát látjuk magunk előtt.
Hát akkor bemegyünk a városba.
Na ezzel sem sokat nyertünk, azon kívül, hogy megnéztük futtában Gyulafehérvárt.
Robi fáradt, úgy látszik, mert Bulgária óta alig vette elő a fényképezőgépét.
Hát megnéztük a várost, csak most meg a főútra nem tudunk visszakeveredni.
Az autók sora folyamatosan araszol, hiába a körforgalom, nem tudunk besorolni. Újabb hosszú percek.
De végre itt van Nagyenyed.
Leparkolunk az ősi vár oldalában, megmozgatjuk zsibbadt tagjainkat.
Majd 700 éve áll a vártemplom.
Falait 8 torony őrizte évszázadokon keresztül. Mára az enyészet pusztítja. Tetejük beszakadt, az omló falakat felverte a dudva.
Pedig itt áll a főtéren, akár ékessége is lehetne a városnak.
Egyetlen bűne van, hogy magyar emléket őriz.
Őriz még egy másik magyar emléket is. Titokban, szinte észrevétlenül, csak egy kis táblán a kapu mellett
1849. jan. 8.
Ennyi csak.
Nem tudjuk, mit takar, ugye?
Hát mintegy ezer jó magyar porladt holttestét takarja. Asszonyokét, öregekét, csecsemőkét. Itt nyugszanak, hajdani meszesgödrökbe temetve, emléküket homályba borítja a kegyetlen múló idő.
1849. jan. 8-ának éjszakáján a rettenet borzalma tört rá Nagyenyedre.
Az ortodox karácsony másnapján, a szeretet ünnepén Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák gyilkos martalóchaddal támadtak a védelem nélkül levő békés lakosságra. A felgyújtott házakból menekülő lakosságot válogatás nélkül gyilkolva-fosztogatva őrjöngő rablóbanda, 8 napon keresztül tombolta a gyilkos dühét, a legkegyetlenebb állatiassággal.
Akik az ágyukból kiugorva az erdőbe menekültek, azok ott fagytak meg a dermesztő téli hidegben. Kihűlt testükön vadállatok marakodtak. A mészáros had nem kímélt asszonyt, gyereket, öreget.
A Bethlen kollégium féltve őrzött tudományos kincseit kiszórták, felgyújtották.
Soha nem heverte ki a város az etnikai tisztogatást.
Mint ahogy az egész Maros-mente, Zalatna, Abrudbánya sem Avram Janku őrjöngő martalócainak vérmámorát.
A lemészárolt magyarok helyét aztán átvette a hegyekből lezúduló mócok tömege.
Emlékét e gyászos napnak csak a kis elbújtatott tábla őrzi.
Na meg, hogy sosem felejtse a maradék magyarság, hát a hős szabadságvezérekről elnevezett utcák, az Avram Janku, az Axente Sever utca, az emléktáblák és szobrok.
Szerte Erdélyben.
Aztán persze van magyar személyről elnevezett utca is Nagyenyeden. Strada Ekaterina Varga.
Hogy nyugalmat ne leljen a lelke soha.
Áll még a Bethlen kollégium ma is, átellenben a vártemplommal. Gyulafehérváron alapította még Bethlen Gábor 1622-ben. Aztán 1658-ban a török támadók már el is pusztították. Így aztán Apafi Mihály Nagyenyedre költöztette.
No, Nagyenyeden sem volt nyugalmas sorsa a kollégium diákjainak, hisz 1704-ben meg a labancok támadtak a városra. 28 diák vesztette életét a csatában. Emléküket őrizte meg Jókai a Nagyenyedi két fűzfa c. romantikus novellájában.
A kollégium falai közül olyan neves emberek kerültek ki, mint Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Kőrösi Csoma Sándor.
De itt szívta magába a tudományt Bólyai Farkas is.
Na, meg Áprily Lajos.
A Nagyenyed-Borrév utat 50 év után végre felújították. Na nem végig, de legalább Torockóig.
Egy kicsit még tovább is, hogy a néhány éve ide, a román tömbbe ágyazott két magyar falu mellett felépített két ortodox kolostor lakói jó úton látogathassanak be a magyarsággal közmunkában felépíttetett román templomba.
Van-e olyan része ennek a mi kárpát-medencei hazánknak, ahol nem hullott vér a szabadságért?
Torockó felé haladva sziklaóriások szorítják össze a patakvölgyben kanyargó utat. Komor tekintetük haragosan néz le az örök békétlenkedő emberre.
Lovak patája szabdalta testüket, kardok csattogása, puskák pattogása, ágyúk dörgése zavarta nyugalmukat. Harc dúlt itt a kőközi szorosban. Kuruc harcolt labanccal. Magyar támadt magyarra. Vér festette pirosra a lankákon felszaggatott gyepet.
Mert hát magyar volt biza a labanc is. Csak hát idegenszívű magyar. Régi keletű mesterség ez az idegenszívűség nálunk magyaroknál.
Kovács Mózes kuruc brigadéros kivonja kardját, rohamra vezényli csapatát. Aztán piros vér buggyan ki a zubbonya alól.
Porladó teste ott nyugszik a szentgyörgyi temető horpadt sírdombja alatt.
Gondos szentgyörgyi asszonyok ápolják ma is a sírját.
Mert ápolni kell ott az évszázados sírokat is, ahol már csak két falunyi magyar maradt az 1000 éves hazai földön.
Szeretettel néznek le a szorgos asszonyokra az ősi rom, a Torockaiak várának málló kövei .
Sok vihart megértek pedig az elmúlt évszázadok alatt, hisz már a tatárok is ostromolták.
No, ha az lenéz onnan a várhegy tetejéről, hát a szentgyörgyiek meg szeretettel néznek fel rá.
Még legendát is költöttek róla a századok folyamán.
Nem is a várról, de egyenesen a vár uráról, Torockai Vendel uramról.
Mert a múló időt megszépíti az emlékezet.
Az ikrek (olvasd el)
Így születtek Erdély-szerte a legendák, a mesék. Annyi, amellyel talán egyetlen nép sem büszkélkedhet.
Elek apó meg, ott a kisbaconi „Mari-lak”-ban, összegyűjtötte ezeket, csokorba kötötte, és átnyújtotta nekünk megőrzésre.
Kár, hogy Harry Potter jobban érdekel bennünket.
No. A torockóiaknak meg más emlékei vannak a Torockaiakról.
És kevésbé üdvös emlékek ezek.
Egy az Isten
XV. rész
„Alig van bérces kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Torockó; alig van hely, mely az észlelésre hálásabb tért nyújtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája.”
Orbán Balázs
Rejtett kis városka volt bizony Torockó. Északról a Kőköz, délről a Borrévi-szoros sziklaóriásokkal őrzött kapuja nyitott csak utat az erre tévedő utazónak.
Az Ákos nemzetségbeli Torockaiak telepedtek le ebben a védett völgyben a honfoglalás utáni időben. Aztán erősséget is építettek itt a falura rákönyöklő sziklatömb tetején. Aztán kézdi székelyeket hívott Ehellős úr, hogy védenék a falut, ha ellenség törne rá.
Azt mondják, Kengürthnek nevezték akkoriban a sziklát.
Az ellenség pedig rátört az országra, és bármennyire rejtett volt is a „városka”, megtalálta hozzá az utat.
De a maroknyi székely elszántan védte a falut a mongol támadóktól.
Nemcsak a falut védte meg, de rátámadt az Aranyos völgyében visszavonuló tatár seregre, és többezer, rabláncra fűzött magyar foglyot szabadított ki a szomorú rabságból.
A torockóiak legalábbis így emlékeznek rá.
Ehellős úr meg hálából a székelyeknek ajándékozta a Kengürth tetején álló várat, akik letelepedtek itt.
Hát azóta hívják a sziklatömböt, ahol a vár állott, Székelykőnek.
A torockóiak meg ezen székelyek leszármazottai lennének.
Na nem tisztán persze, mert a XIV. sz elején meg német bányászok érkeztek a városba. Jó, vashoz értő emberek, és elkezdték kivájni a hegyek gyomrát. A bővizű patakok partján meg vízzel működtetett hámorok épültek. Meg kohók a vas kiolvasztására.
És Európa legjobb minőségű vasát olvasztották ki.
Aztán, ahogy az már lenni szokott, fiatalok között szerelmek szövődtek, házasságok születtek a székelyek és a németek között, és a németek lassan elszékelyesedtek. Összeolvadtak szépen a szokásaik, a viseletük, és kialakult az egyik legszebb, legszínesebb, leggazdagabb népi öltözet, a torockói népviselet.
De hát nem volt mindig olyan idilli a kapcsolat a torockóiak és a Torockai uraság között, mint Ehellős úr idejében.
Öreg bányászház roskadozik az Új utca végén. 1668-as dátum van belevésve.
Roskadozó többszáz éves gerendaház. Talán megóvják az enyészettől. Ablakkeretén látszik még a piros festés.
Pirosra festették Torockón az ablakkereteket a bányászházakon. A kiömlő piros vér színére.
Nem akartak jobbágysorban senyvedni a torockói szabad bányászok.
Torockai uram meg azt gondolta, hogy jobb lesz, ha az ő jobbágyai lesznek, hát ráküldte az osztrák katonaságot a szabad bányászvárosra.
Kétszer is feldúlta az osztrák a falut. 1702. nov. 17-én Rabutin generális gyújtja fel és végeztet ki több embert, 1704-ben meg Tiege császári tábornok dúlja fel.
Na őkelme aztán feldúlja a szentgyörgyi várat is.
Merthogy Rákóczi-párti kuruc Torockai István.
Hát ilyen keveredett volt akkor a világ.
30 bővizű forrás öntözi a torockói völgyet. Némelyről azt tartják, hogy betegséget gyógyít. Főleg a Remete-völgyi források.
De hát hogyne gyógyítanának, amikor Tündér Ilona sziklája alól bújnak elő.
Na, Tündér Ilona még a Torockaiak előtt élt itt.
Mert hát azt ugye még a szászok is tudták, hogy Tündérország az, ahova kerültek, hát hogyne tudná azt a magyar, a székely, aki meg itt élt, már akkor is, amikor békében éltek itt óriások, tündék és emberek.
Itt, a Vidálykő és a Titkos lábai előtt, az égig érő sziklák alatt, állt a tündérkirály palotája.
A tündérkirály lánya, Ilona a palota ablakából naphosszat nézte a sziklás völgyet. Lassan ránehezedett a hegyek sötét árnyéka, és mély bánat ülte meg a lelkét. Arcán csak akkor suhant át egy-egy boldog mosoly, amikor a hegyek mögül kibukkanó nap aranyfénybe vonta a völgyet.
Apját mély aggodalommal töltötte el lánya búskomorsága. Összehívta hát a tanácsosait, mondaná meg valamelyik, mi módon lehetne vidámságot önteni Ilona arcára.
- A zord sziklák formáját kellene szelídebbé tenni - mondta az egyik.
- Ragyogó napfelkelte segítene a dolgon - így a másik.
A legidősebb, legbölcsebb tündér kért szót.
- Ha megtehetnénk, hogy naponta kétszer keljen fel a nap, az lenne az igazán tündéri munka, az mosolyt csalna a királylány arcára.
Na, ez tetszett is mindannyiuknak. Azonmód munkához is láttak, és másnap reggel olyan napfelkeltére ébredt a tündérkirály égszemű lánya, amilyet még nem látott a világ.
A nap korongja sziporkázóan ontotta sugarait. Vakítóan fényesen, nem olyan halvány vörösen, mint ahogy máshol látni a felkelő napot.
Aztán békés homály borította be újra a világot. A nap korongját eltakarta a sötét sziklarengeteg.
A felragyogó mosoly lehervadt a tündérlány ajkáról, a csalódás fátyla borult az égszín szemekre.
Várj kicsikém türelmesen. A csoda neked még egyszer megismétlődik. És a ragyogó napsugár másodszor is megjelent a völgy felett. A simogató sugarak csókot leheltek Tündér Ilona arcára.
Tündér Ilona szeméből örömkönnyek patakzottak.
Tündér Ilona sziklája itt áll, ma is. Patakokban folynak örömkönnyei.
Hát csoda-e, ha gyógyító hatásúak.
A torockói völgyben, azóta is, kétszer kel fel a nap.
Aztán meg úgy alakult a torockóiak élete, hogy megismerkedtek az unitárius vallással.
Ha már megalkotta a magyarságnak Dávid Ferenc ezt az új vallást.
Meg is tetszett nekik ez az új hit, olyannyira, hogy át is tértek mindannyian. Székelyek, németek.
Ma is unitárius az egész faluközösség.
Megcsodálta a kétszeri napfelkeltét jó Jókai Mór is, amikor 1876. szeptemberében ellátogatott Torockóra. Elmesélték neki a legendát is a büszke torockóiak.
De rácsodálkozott az unitárius közösség egységére is. Meg is írta tüstént róluk a regényét.
„Egy az Isten.”
Biztos a torockói kisvendéglőben borozgatás közben beszélgethettek róla.
Az hírlik, hogy egy ilyen borozgatás közben megkérdezték az írót a helybéliek, hogy érez-e még magában annyi erőt, hogy megmássza a Székelykőt.
A már nem fiatal Jókai azzal tromfolt vissza:
„Láttam én már székely embert is, követ is. Kitalálom, milyen a Székelykő. Igyunk inkább még egy pohár bort.”
Ezt aztán nem is utasították vissza a derék torockóiak.
De ez már akkor volt, amikor újjáépült a falu, merthogy 1870-ben egy tűzvészben leégett.
Azután épültek azok a kőházak, amelyek a jellegzetes báját adják ma is Torockónak.
A román templom az meg jóval később, amikor már a románok uralkodtak Erdély földjén .
Megépíttették a magyarsággal társadalmi munkában, hogy tudják meg, ki az úr a háznál.
Hogy mondta-e, nem-e Jókai, nem lehet tudni. De hogy borozgatott a helyiekkel, az kétségtelen.
Mert erről meg fénykép is van..
És a fényképen ott van Balogh György uram is.
A fénykép meg itt függ a Forrás-borozóban.
A Forrás-borozó meg késői unokájáé, Balogh Szabolcsé.
No, ha valaki nyitott szívvel megy Torockóra, hát el ne kerülje a Forrás-borozót.
De nyitott szív kell ahhoz, meg magyar lélek, mert Szabolcs megérzi a hamisságot.
De kitárulkozik előtted, ha a lelked rezdülését megérzi, ha befogadásra talál.
Senki annyit nem tud regélni Torockóról, a torockói emberekről, a vasbányászatról, az aranyról, mint ő.
Regélő Torockó.
Kútvölgyi Mihály neve alatt jelent meg a könyv, de Balogh Szabolcs „regél” benne.
Meg annyi másik kiadványban is.
Tízéves ismeretség fűz hozzá és feleségéhez, Emeséhez. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom barátságnak is, annyi átbeszélgetett éjszaka után.
Nyugodt, kiegyensúlyozott beszéde békét teremt.
Már akinek van hely a szívében a béke számára.
Mindig úgy fogad, ha megállok előtte autóval, vagy ha csoporttal érkezem, mintha csak a szomszédból ugrottam volna át egy sörre.
Na mit innátok? Kérdezi most is. Csak úgy megszokásból, mert már kérés nélkül is bontja fel a Csíki sört. Tudja már tíz év alatt, hogy az az első, ha megérkezem. Ciuc, aki nem ismerné.
Szeptember közepe van, szezon után, gyér a forgalom. Néhány busz áll ugyan a faluban, utasaik a falut járják, esetleg a hegyen túráznak a bátrabbak, jó 600 m-t kell itt felmászni, néhol meredek sziklákon kapaszkodva, kőomlások között.
Beszélgetünk. Középkorú hölgy ül le mellénk a borozó előtti faragott padra. Buszos csoporttal vannak valahonnan Magyarországról, a többiek elmentek csavarogni a faluba, ő szeretne többet megtudni, és kérdez , de aztán válaszol is mindjárt a kérdésére, mert ő áttanulmányozta a falu történetét, és mondja fel, mintha leckét mondana.
Szabolcs türelmesen bólogat, de látszik, hogy nincs ínyére a „beszélgetés”.
Egy füzetet teszek eléje, Szabolcs kis ismeretterjesztő füzetét, ebben minden kérdésére választ kap.
Pár lei csak a kis füzet.
Belelapoz, beleolvasgat, aztán visszaadja. Nem nagyon akar költekezni - mondja.
Szabolcsnál csak Lassel Ági tud többet mesélni Torockóról. Nem mintha jobban ismerné, de neki meg ez a hivatása, hisz ő ismerteti a vendégekkel a falu múltját, a vaskohászatot, a feldolgozást, de a torockói életet, a bútorokat, a népviseletet is.
A kis néprajzi múzeumban nem munkája van Áginak, hanem a hivatása.
Mennyire más.
Tudtok valakinél szállást a környéken? - kérdezem Szabolcsot.
Nem lenne probléma, van ismeretség a faluban bőven, de ha itt a szomszédban lenne, nem keresgélnénk.
Régebben náluk szoktunk megszállni, de közben felnőttek a gyerekek, nagy kamasz lett belőlük, Szilárd már egyetemre megy, hát kellettek a szobák.
Na majd Emese mindjárt átmegy Nusi nénihez.
Emese, a nagyenyedi lány, úgy lett torockói, mintha itt született volna.
Beilleszkedett a falusi környezetbe, tündéri bájával belopta magát az emberek szívébe.
( A képek egy korábbi látogatáson készültek )
Szalad át a szomszédba, és már pakolhatunk is be.
Vendég rajtunk kívül nincs, válogathatunk a három vendégszoba közül.
A kertből mesés a rálátás a Székelykőre
Vagy inkább így
Üdítő a meleg zuhany a hajnal óta tartó utazás után. Kellemes langyos este. Falatozunk az udvari asztalnál, hazai sonka, szalámi, még tart a Thasosról hozott kenyér.
Beszélgetünk Nusi nénivel. Nusi néni. Jó hatvanas, majdnem mint én. Özvegyasszony, a férjét jó pár éve veszítette el. A lánya szintén, aki hazaköltözött Kolozsvárról, egyedül van ő is, depressziós.
Pillanatok alatt megismerjük a család életét. Látszik, jó kibeszélni a baját.
Válaszul mesélünk neki az utunkról, át Európán, hogy egy kis színt is vigyünk a mindennapjaiba.
Lassan ránk sötétedik.
Robi kérdezi, mennyi idő alatt lehet megmászni a hegyet. Pedig volt már fenn.
Jó háromnegyed óra kell neki. Lefele hosszabb.
Az álommanók rátelepszenek a szemünkre azonnal, ahogy lefekszünk.
A pompázatos Kalotaszeg
XVI. rész
Ki hegyre megy, annak kardok közt kell járni,
S odafönt a csúcson keresztnek kell állni.
Az jut csak oda fel, kit Isten keresztel;
De nem babérággal: tövissel, kereszttel.
Százezer kard éle fog szívébe vágni...
Mégse engedj, Uram, félúton megállni!
/Puszta Sándor/
Magányos vándor kapaszkodik a meredek hegyoldalon. A lankás mező már mögötte van, körülötte a kopár sziklák rengetege. Omladékokon csúszik meg a cipőtalpa, kisebb kőgörgetegek indulnak meg a lába alatt.
Fel a hegyre.
Sziklák repedéseiben megkapaszkodó, tüskés bokrok akadnak a ruhájába.
Fel a hegyre.
Kora reggeli félhomály, a nap még ott bujkál valahol a mogorva sziklatömb mögött, a völgyben. Kétoldalt fenyegetően emelkedő sötét sziklafalak.
Felnéz időnként a meredeken kapaszkodó ösvényre. Nem is ösvény az, csak a málló sziklák legördülő kőrengetege által kivájt mélyedés, amit aztán a hegyről lezúduló víz mart a hegy kőtestébe. Aztán csak a sziklát látja maga előtt. Kőomladékokon keres szilárd támaszt a lábának, repedésekbe kapaszkodik.
Mögötte mélyben, a félhomályba burkolózó falu apró házacskái bújnak meg. Csak a templom tornya magasodik ki közülük.
A távolból a másik falu sejlik fel.
Omló várrom szemben a hegytetőn, a régmúltból itt felejtve. Falait kikezdte a múló idő.
A falut bújtató völgyön túl a másik orom nyújtózkodik a felhők felé, térdei előtt apró kertek, mint kötény alján a csipkefodor. Erdőpalástját aranyfénnyel vonja be szemből a Székelykő mögül kikandikáló napsugár.
Fel a hegyre.
Apró kis forrás vize szivárog a szikla repedéséből, körülötte jókora vízmosás mutatja, hogy e kis szivárgó erecske bizony sziklakoloncokat mozgat meg néhanap, amikor elemi erővel tör ki a szikla gyomrában megbúvó barlangokban felgyűlő áradat.
És bizony kitör néha, és akkor hatalmas víztömeg árad lefelé.
Fölötte, a hegy fennsíkját már hódítja vissza a természet.
Pár éve még virágos mező volt itt, legelője a lankásabb csegezi oldalról felkapaszkodó bivalyoknak. Dúsan virágzó mező.
Mára elfogytak a bivalyok, és a fennsíkot tüskés bozót, tövises bokrok nőtték be.
Itt balra, a lapos hegytetőn állt valaha a vár. Orbán Balázs a XIX. sz. második felében még láthatta. Ma már csak az avatott helyiek tudják, hogy a sziklákon hol álltak valaha a falak.
Mire felkelek, Nusi nénivel főzünk egy kávét, Robi már vissza is ér.
Meghódította a Székelykőt.
Elbúcsúzunk tőled, Torockó.
A völgyben dölyfösen áll a két román kolostor, mint az idegen, aki nem találja a helyét.
Keressük az utat a kátyúk között a borrévi szoros omló falai mentén. Idáig nem ért el az útjavítás. Ez már másik megye.
Odáig Fehér, ez meg Kolozs.
Sekélyen csordogál az Aranyos a roskadozó híd alatt. Hónapok óta nem volt csapadék a havasokban, hát ugyancsak megapadt.
Nem megyünk Torda felé, megpróbáljuk, járható-e a Jára völgye.
Borrév és Magyarlóna között elfogyott az út, a nagy autópálya-építésben. Legutóbb mikor erre jártam, csak az mutatta, hogy út volt itt valamikor, hogy ott nem volt vetemény, vagy nem nőtt a gyér növényzet.
Hát nem sok változott azóta sem. De a kátyúkat betömték kőzúzalékkal, és helyenként már aszfaltoznak is.
De a Jára völgye megéri az autógyilkos utat. A vad sziklák között kanyargó patakmeder csodálatos környezetben kanyarog. Kár, hogy a sivár, szemetes román falvak elveszik a gyönyörűségét.
Felüdülés, amikor látjuk a táblát, Tordaszentlászló.
Magyarlónán Czirják Feri bátyám szelleme fogad.
Lejött a jó öreg, onnan a temetődomb hantjai alól. Leült itt, mindjárt a falu előtt, az árokparton a kilométerkőre - előtte a bőrkötény, ahogy mindig is láttam, ha erdélyi útjaimon betértem hozzá -, hogy istenhozzáddal köszöntsön.
Mindig így marad meg előttem
Kis műhelyéből elősietve, csirizes kezét kötényébe törölve, csillogó szemmel, ha meglátta, hogy érkezem.
Pedig már nagy beteg volt, mikor utoljára találkoztunk.
Csináltam magának egy pár cipőt, mondta. Hozd csak mama. És már megy, és teszi a széket, hogy üljön le nálunk, és mama hozd az ebédet, mert biztos megéhezett Jóska az úton.
És Erzsike néni hozza a ragyogóra fényesített fekete cipőt, és terít, és meri tányérra a bablevest.Csak ilyen szegényes ebédünk volt, szabadkozik. Pedig nincs ennél a szegényes bablevesnél finomabb étel, mert a szívüket darabolták bele, ahogy elém tették.
Úgy ment el a jó öreg, hogy elköszönni sem tudtam tőle.
Az utolsó lónai csizmadia.
Itt őrzöm a szekrényben a csizmákat is, amiket még az ezredfordulón csináltattam vele. Ragyogó fényű magyarszárú csizma . Nagy ünnepnek kell lenni, hogy elővegyem.
Egymást érik az autók Kolozsvár felől, ahogy kikanyarodunk a főútra. Gyalunál kicsit összetorlódnak, de aztán megemészti a forgalmat a jó minőségű országút.
Magyarkapusnál megállnak néhányan az utcai árusoknál, egyre több itt is a kirakodó, és egyre több sajnos az értéktelen bóvli.
Csikorognak a kerekek a kőrösfői kanyarban, ahogy a hegyről ereszkedünk lefelé.
Itt balra, egy kis forrásból ered a Sebes-Körös, hogy aztán átrágja magát a Királyhágón, búcsút intsen Edélynek.
Kőrösfő egy zsibvásár. Az elejétől a végéig. Megállok mindig, ha erre járunk, ha csoporttal, akkor azért, mert meg kell állni, ahol kirakodóvásár van, és végigjárni az összes boltot, megnézni mindegyikben ugyanazt az árukészletet.
És hiába mondom, hogy a falu végén ugyanazt találják, amit itt a parkoló mellett bármelyikben, és hiába, hogy cserepet ne itt, hanem Korondon vegyenek, ahol megnézhetik azt is, hogy készül, hogy varrottast meg ne vegyenek, mert azt is ott érdemesebb, ahol attól vehetik, aki készítette. Fele árért, és éppen oda érkezünk hamarosan.
Ha egyedül, akkor meg hogy pár szót váltsak az ismerősökkel.
Temploma, ott fenn a dombtetőn, az egyik legjellegzetesebb kalotaszegi református templom.
Mert hogy református a kalotaszegi magyarság.
Így hát Zsobok is református.
Láttatok-e már falut gödörben?
Olyat, amelyet mindenhonnan csak felülről lehet látni.
Csak egy keskeny kis völgy nyit utat, hogy legyen, ahol elfolyik a víz.
Hát Zsobok az ilyen.
De Zsobokot csak az találja meg, aki érti a varjak károgását, vagy a szarkák cserregését.
Vagy aki a fogvacogtató téli hidegben el tud társalogni a farkasokkal.
Mert a farkasok is tudják, hol van Zsobok.
Mesélik azt is, hogy a havas téli éjszakákon kijárnak ide a jó két kilométerre levő vasútállomás környékén az útra is, és olyankor nem tanácsos egyedül járni.
Persze az is lehet, hogy csak kóbor juhászkutyák. Hát azok sem veszélytelenebbek.
Amúgy békés kis falu ez itt a gödörben. Nem is hinnéd, hogy létezik. Amikor a falu fölötti kanyarban a lombok takarásából eléd bukkan a kastély vörös cserépteteje, megtörlöd a szemed, jól látsz-e.
Néhány éve még rossz, gödrös murvás út kötötte össze Sárvásár felől a főúttal.
Na nem hiszitek el. Fehér kalotaszegi varrottasból készült ez az út is, mert a megyei út járhatatlan volt. Esőben sártenger, szárazságban tengelyig érő vályú a keréknyom…
Hát leültek a zsoboki asszonyok, és varrtak maguknak 6 km utat.
Hihetetlen ugye?
Pedig csak kellett hozzá egy református lelkész házaspár, aki vezetője tudott lenni ennek az önmagáért tenni akaró falunak.
Hogy hogy is kezdődött?
Hát úgy, hogy Zsobok is élte a maga mindennapi sivár életét, ahogy a többi, világtól elzárt magyar falu a csauseszkui rendszerben.
Aztán 92-ben nyugdíjba ment a tiszteletes úr, maga mögött hagyva a lepusztult templomot, a kiégett életeket.
Pap meg kell a faluba. Hát elmentek papot keresni.
Hát így találtak rá a Molnár házaspárra.
A tiszteletes urat akarták ők, de hát őt Kolozsvárhoz kötötte a teológiai tanszék.
Hát így került Zsobokra a felesége, Irma asszony.
Nehezen fogadta el a falu. Asszonyt papnak? Talán akkor barátkoztak meg vele, amikor belefogtak az elhanyagolt templom felújításába.
Mert a tiszteletes asszony elhatározta, hogy megmenti a templomot a további romlástól.
Eredeti formájában, kalotaszegiesen, kazettás mennyezettel.
Önerőből persze, mert Romániában erdélyi magyar templomra nem volt pénz.Nem tipikus kalotaszegi templom, viszont a XIII. sz.-ben állt a helyén az első, amit a belőle egyedüliként megmaradt keresztelőmedencébe vésett évszám bizonyít.
De hát festők, akik a kazettákat megfessék, már nincsenek.
Van viszont Zsobokon fafaragó. Három is. Így lett aztán a zsoboki templom mennyezete faragott kazettás.
Ez meg itt a papné széke.
Zsobokon a pap ül benne, mert a papné a falu lelkésze.
Aztán faragtattak még a kórusnak is könyöklőt. Meg padokat is.
Az asszonyok meg kivarrták az árát. Fehér kalotaszegi varrottasból.
Aztán kivarrták a kastélynak az árát is. Már ami rájuk esett, mert a németek így adtak rá pénzt, ha előteremtik a saját hozzájárulásukat.
Ja, a kastély. Hát az egy árvaház. Meg hetes iskola a szórvány gyerekeknek.
Mert nem kallódhat el egyetlen magyar gyerek sem.
Demokrácia.
Nem, Zsobokon diktatúra van. A református egyház diktatúrája.
„Nincs eladó ház cigánynak és románnak” -jelentette ki a professzor úr.
Pedig eladó ház lenne, hisz az elöregedő faluban egyre több ház marad árván. De ha egyetlen család beköltözne, óhatatlan lenne a színmagyar falu elsüllyedése.
Mint a többi színmagyar faluval is történt.
Tudja ezt jól a professzor úr, hát inkább felvásárolja a református egyház az üresen maradt házakat.
Aztán letelepíti bele az intézetből kikerülő fiatalokat, munkát adva nekik a gazdaságban, a malomban, a sütödében, sajtüzemben, a tehenészetben.
Hogy meddig tudja megőrizni magyar arcát a falu? Hogy az elköltözött, Kolozsváron, Hunyadon, Bukarestben élő örökösök mikor mondják, hogy nekik nem dirigál a pap?
Van köztük, akinek a családja már magyarul sem beszél.
Harc ez az életért, a megmaradásért. Egy maroknyi magyar kilátástalan harca. Ma még csak ott. Mikor következik be, hogy majd itt is?
Na, ha Torockón azt mondtam, hogy a legszebb, legszínesebb viseletet hordják az ott élő székelyek, hát a kalotaszegi magyarok sem maradnak le mögöttük.
Igaz, ott is, itt is, már csak nagy ünnepen veszik fel. Konfirmáláskor, esküvőkor esetleg.
Olyan szokás van Zsobokon, hogy a nősülő, férjhez menő fiatalt az esküvő előtti este istentiszteleten búcsúztatják.
Egy kissé más módon, mint a nyugati filmek legénybúcsúja.
Ilyenkor úgy illik, hogy a menyasszony leánypajtásai, vagy a vőlegény barátai ünneplő népviseletben jelennek meg az istentiszteleten.
Autó áll meg a ház előtt. Kíváncsian néz ki a gazdasszony a tornácos ház „tisztaszobája” ajtajából. Arcán pillanatnyi bizonytalanság látszik. Aztán felderül, és már szalad is ki, nyitja az újonnan készült faragott kiskaput.
Hát ti? nem is mondtad, hogy jöttök, jaj mért nem szóltál, hogy készültünk volna.
Soha nem szólok, mert képes lakodalmat csinálni, ha tudja, hogy érkezem.
És már tessékel befele bennünket a gyönyörű kalotaszegi szobába, mert a vendéget itt illik fogadni.
A festett bútorok, a mennyezetig halmozott párnák, a gyönyörű színes ruhaköltemények, a varrottasok púpozott halmaza között.
Pedig oly régi már a barátság, hogy nem is vendégként jövök. De már hozza a jóféle szilvapálinkát, a sompálinkát, az üdítőt, az ásványvizet, a süteményt, és tele az asztal. És mit hozzak gyorsan enni, mert az ebéd még nincs kész.
Ne készülődj, csak éppen benéztünk, és megyünk is tovább, mert haza kell érnünk.
De hát hogy képzeled, hát nem mehettek el, éppen szüretel a család, nemsokára jönnek haza.
Hát tényleg hiú ábránd csak úgy benézni Magdusékhoz.
Beszélgetünk az udvaron koraőszi napsütésben, mesélünk az utunkról, a nyaralásról, az élményekről. Magdus mutatja a frissen elkészült filagóriát az udvaron, körülötte felaggatva a zacskókban érlelődő sajt.
Közben szomszédok jönnek át üdvözölni. Mindig összesereglenek, ha látják az autót. Egy ölelés, egy kézfogás. Végtelenül barátságos nép a zsoboki ember.
Közben megérkeznek a szüretesek is.
Megnőttek a gyerekek. Anyányi szép lány a kis Andi, pedig nemrég még a nyakamban lovagolt. A kis Szilvi is kikeveredett az „ördögkorból”, pedig hét ördög bújt el benne, még néhány éve.
Bizony jól belebeszélgettük magunkat a délutánba, mire útnak eredtünk.
Magdus szabadkozásunk ellenére telepakolta az autót minden finomsággal. Sajt, orda, gyümölcspálinka, már azt sem tudjuk, hova pakoljunk.
Ismeretlenek intenek istenhozzádot, kalaphoz emelt kezek mondanak búcsút, ahogy kicsorgunk a faluból.
A mesekönyvekben látott csodapaloták sora fogad Bánfihunyadon. Elborzad az ember lelke mindig, ha erre jár, e tájidegen giccsek láttán. Ahogy az idegen kultúra belerágja magát a magyar testbe, ahogy felemészti azt.
Hatalmas paloták, a Bánfiak valamikori kastélya nyomorgó viskó lenne mellettük.
Ez a cigánynegyed.
De ha a főúri pompa előtt megállsz az autóval, a meztelen cigánygyerekek hada ugyanúgy kirohan belőlük koldulni, mint az utolsó faluvégi putriból.
Hát húzzunk gyorsan tovább.
Boncza Miklós uram udvarháza meg itt van jobboldalon, éppen itt fölöttünk a hegyoldalban, ahogy az út kanyarodik. Ady szelleme még itt keresi önmagát valahol, a fenyők között, ha éppen nem Szentkirályon a Kalota partján búsong Csinszka szerelmén, akinek, valljuk be, mindegy ki volt a férfi, csak híres ember legyen, megfertőzve az Adytól szerzett vérbajjal Babicsot előbb, majd Márffy Ödön festőt is.
De ne legyünk igazságtalanok. Adyt hűen ápolta betegségében. Ha már annyi energiát fektetett bele, hogy egy híres ember felesége legyen.
De lehet, hogy éppen a barátságról gondolkozik töprengve, kiülve ide a szirtfokra. Lelógatja lábát, éppen az Oktavian Goga emléktáblájára.
Mert hát barátok voltak ők valamikor, afféle költőbarátsággal. Legalábbis ezt állítják róluk.
Biztos ez a barátság inspirálta Gogát, hogy a román hadsereg hátán bevonuljon Csucsára, és felajánlja a csapongó Csinszkának, hogy megvenné tőle a szülői házat.
Na ki is pucolta onnan mindjárt a Boncza emlékeket, meg az Adykat is és telerakta Moldvából hozott relikviákkal.
Még egy fatemplomot is hozatott, valahonnan Moldva szívéből, és most itt áll az öreg templom, meg a köré telepített 800 éves kolostor, a csucsai Boncza-birtok közepén, hirdetve a 2500 éves román kontinuitást Erdély földjén.
Szűk hajtűkanyarokkal kapaszkodik az út a Királyhágó tetejére.
Amott mögöttünk az Erdélyi-medence, emitt előttünk… Na ez már csak annak Erdély, akit elfelejtettek a történelemre megtanítani.
Mert annak minden Erdély, amit a történelmi Magyarországból ajándékba adtak gazember nagyhatalmak Romániának.
Aki meg még ennél is kevesebbet tud, annak Románia.
Ami szomorúbb még ennél is, hogy ez az itt élőkben is kezd így rögződni.
Pedig hát sosem volt Erdély ez a Királyhágó-Déva vonalától nyugatra eső terület. Még az erdélyi fejedelemséghez tartozva sem.
Mert hogy Partium ez.
Részek, magyarul.
A magyar királyságból az erdélyi fejedelemséghez csatolt területek.
Lassan csorgunk le a Királyhágó nyugati kanyarulatain, a magyar alföld nyúlványára.
Nagyváradnál még megitatjuk az autót, olcsóbb a benzin, érdemesebb itt megtankolni, aztán hamarosan átlépjük a Bors-Biharkeresztes határt.
Berettyóújfalunál még megvacsorázunk. Jó kis vendéglő a MOL kút mögött levő „STOP”.
Szolnoktól elered az eső. Sötét van, csillog a fekete aszfalt, és ez a halálom. Csak tapogatom az utat.
De azért úgy éjjel 11 felé szerencsésen megérkeztünk Robihoz Budapestre.