1. ÚTKÖZBEN 2. FANARI 3. SZAMOTHRAKI 4. KIRÁNDULÁSOK FANARIBÓL 5. PIHENŐ THASSOSON
6. XANTHI 7. ANO KARYOFITO 8. A HEGYEK KÖZÖTT
Kalandozás Orfeusz földjén
2008. szeptember
4055 km
Tavaly Thassoson, Skala Potamián üldögélve, elmerengve, nézegettük, találgattuk, hogy amit látunk, sziget-e vagy a szárazföld partja... A térképet betájolva rájöttünk, hogy az a két hegycsúcs, ami úgy látszik a távolból, mintha csak a vízből emelkedne ki, Thrákia partvonalához tartozik. Arra vajon milyen lehet a táj?
Az öböl másik oldalán Szamothraki hegycsúcsa húzta a tekintetet, már ha nem volt párás az idő.
Oda el kell menni! meg kell nézni!
Vadászat és gyűjtögetés kezdődött, honlapokat és prospektusokat böngésztem. Megtudtam, hogy az idegenforgalomban az „Orfeusz földje” nevet használják erre a vidékre – a helyi mítoszok szerint Orfeusz ezen a tájon élt és zenélt csodaszépen.
Ezen a tájon vezetett keresztül a római korban a Via Egnatia, a kelet-nyugati irányú fő közlekedési út. Sok város alakult ki az út mentén, a pihenőhelyeknél és a forgalmas kereskedelmi és katonai csomópontoknál.
Ma is ugyanerre halad a forgalom, nagyjából ezen a nyomvonalon létesítették az autópályát is.
Végül kialakult az útiterv.
Az utazás időpontját úgy kalkuláltam, hogy Szamothrakiról szeptember első hetében még este 8 után is vissza tudjunk jönni a komppal, utána már csak du. 5 órakor indul az utolsó.
Két tranzitszállást terveztünk, így aug. 29-én, pénteken délután indultunk itthonról. A magyar munkaszervezés iskolapéldájaként az M5-ön pénteken csúcsforgalomban végezték a karbantartást. Horgosnál meglepődtünk, bár nem kellett volna – rettenetes hosszú sor várt Magyarország felé belépésre. Főleg hazatérő törökök. De alig lehetett elmenni a mi sávunkban, úgy elállták. Viszont az összes szerb rendőr a határnál volt szolgálatban.
Újvidéken aludtunk. Este kimentünk a városba sétálni. Már Szerbiában is megjelent az OTP, a honlap szerint van egy automata ugyanazon a címen, mint a szállodánk, nosza, keressük meg, veszek ki valamennyi dínárt vacsorát fizetni, a hotelben elfogadják a kártyát. A szállodától a sarokig, a bútorboltok hosszú során át, semmi. Derékszögben a másik utcán, hiszen úgy látszik, egy épületkomplexum az egész, sok bútorbolt, bankautomata semmi. Továbbrobogtam, már csak azért is, hogy kiderítsem, nem hülyeséget találtam az interneten. Sokszáz méter után végre a bútorboltok után bankok következtek, megtaláltam az OTP-t, kártya be, szerbül és angolul tud, kérek ezer dínárt, a gép szépen lezongorázza a műveletsort, már amennyit értek angolul, és nem ad ki egy fillért sem. Egy merő frászban voltam, amíg végül Thassosra nem értünk és végre meg tudtam nézni a neten a számlámat – nem vonták le az összeget, pedig meg voltam győződve róla, hogy ezt megszívtam. Szendvicset vacsoráztunk...
Másnap mentünk keresztül Szerbián. Az autópálya-kapuknál kártyával fizettünk. Visa, Mastercard, Maestro, AmericanExpress és helyi szerb kártyát fogadnak el. Pillanatok alatt megy a dolog, ugyanannyi idő, mint pénzzel. (Eddig még amúgy mindig euróval fizettünk, kiszámolt apróval.) A bolgár határhoz érve még több török állt szemben a határ másik oldalán (és rendszeres időközönként dudakoncertet adtak, de minek), de teljesen teleállták a mi sávunkat is. A bolgár officírok, ha lehet, még körülményesebbek lettek, mint eddig voltak. Iszonyú sok ablakon kellett ki és benyújtani a papírokat meg valami chipet, amit a markunkba nyomtak, aztán végül elvették. És az útdíj a fórumokról ismert 5 euró helyett 6 euró volt.
A határtól Szófia felé az út kb. egyharmadánál van egy faluszéli rendőrörs (a faluból csak ez az egy ház van az út mentén, több nem látszik), ott már négy éve ismeretséget kötöttünk, azóta – mit tesz a helyismeret – ott mindig óvatosan haladunk, mert azok nonstop dolgoznak. Szófia bevezető részénél szó szerint lesben álltak a zsernyákok. Az út – Szófián kívül – jó. A körgyűrű elég siralmas, de nem vészes, viszont a városból kivezető út csak romlott, amióta ismerjük, akkora kátyúk vannak, majdnem az egész autó belefér. Most nem tévedtünk el Pernik felé, simán, eseménytelenül értünk Blagoevgradba. A hotel éttermében adnak a saját vendégeiknek 20% kedvezményt. Vasárnap délelőtt a bolgár-görög határon meglepően sok autó összejött. Utána már Görögországban voltunk!
Serresnél keletre fordultunk, utána Nea Zichninél délnek, Amfipoli felé.
Erre a helyre kíváncsi voltam. Ez a bolgárul Sztruma, görögül Sztrimon folyó torkolata. Ahány ókori történetet olvastam, mindben hangsúlyosan fontos szerepet játszott Amphipolis kikötője, sőt az egész városállam. Dombok vigyázzák a torkolatot. Ahol az volt kiírva, hogy régészeti leletek (nemcsak Görögországban, máshol is a barna színű táblák jelzik a látnivalókat), ott nem fordultunk be, pedig lehet, hogy ott kellett volna. A múzeumhoz lyukadtunk ki, kis sétával a völgyben láttunk két torony-romot, a dombon meg valami erődítmény maradékát. A régi város ásatását nem találtuk meg, de nem baj, csak kora keresztény épületmaradványok kerültek elő. De a táj látképe mutatja, gazdag, termékeny vidék volt a valahai városállam fennhatósága alatt. Van egy másik barna tábla is, amelyik ókori sírkamrát jelez, erről nem olvastam előzetesen, amikor az útitervet állítottam össze. (Egy másikat akartam megnézni, ami végül nem volt nyitva.) A domb alatt, már a laposon, a torkolathoz közel, ahol az ókortól napjainkig működik híd, áll egy római kori emlékmű. Hatalmas oroszlán, de hogy mi célból került oda, azt csak találgatják a kutatók. Valószínűleg síremlék.
Továbbmentünk a parti úton, arrafelé, ahol Norigáék éjszakáztak. Egy helyen lementünk egészen a víz melletti üdülőtelepi útra, ami egyszercsak rázós földúttá vált, és mérgelődések után keveredtünk vissza a főútra. A tenger partján haladtunk, a fehér tarajokat vető kék víz mellett. Az út túloldalán, a Pangeon hegység oldalában már az ókori thasszosziak is alapítottak gyarmatot. A hegy keleti oldalán az egyik falu meg Dionüszosz szülőhelyeként ismert. (Ennyi és ilyen finom szőlőt még életemben nem ettem, gyerekkoromban sem.)
Ahogy a térképen ívesen kanyarodik a part, Amfipoli és Kavala között kb. félúton, áll egy bizánci kori torony, Apollonia – az ókorban sok Apollonnak szentelt vagy ajánlott város volt a hellén és római területen. A magas parton még emelkedik egy domb, ennek a tetején áll a vártorony. De kerítéssel le van zárva, szemmel láthatóan most hozzák rendbe, látogatható állapotba, így pillanatnyilag nem lehet megmászni. De áll mellette a parkolóban egy lakókocsis kantin, ahol magunkévá tettünk egy-egy szuvlakit, és kicsit bámultuk, ahogy szép nagy tajtékot vetnek a hullámok. Tovább Kavala felé tervbe vettem a volt thasszoszi gyarmat, Iszimi (a prospektusban Oysimi) megtekintését, de ez nem volt kitáblázva – talán nem is baj, mert mintha előzetes telefonálás után lehetne csak látogatni.
Innen kezdve folyamatosan haladtunk úticélunk felé. Kavalát, majd a keramoti leágazást elhagyva, a Nesztosz előtt elfogy az autópálya, aztán egy idő után ismét van már. Xanthit elkerüli, kicsivel a város után ágazik el az út Porto Lagos felé. Jé, ott vannak a templomok! A másik oldalon a tavon meg madarak. Aztán elágazik ismét az út Fanari felé, az útelágazás szögletében áll a skanzen. Még pár km-t kanyarogtunk, aztán Fanariban kibukkantunk közvetlenül a szállodánk mellett.
Szóval du. 4 óra volt, mikor megérkeztünk. Kellemes parkoló van az épület előtt, árnyékos, csak a fákról hullik valami ragadós maszat, minden nap meg kellett pucolni az üveget. A Villa Theodora bejárata nyitva, kellemes társalgó, de sehol senki. Vártunk. Sehol senki. Kimentünk körülnézni, hátha a kávézóban tudnak valamit, az még nem volt nyitva. A bejárati ajtó mellett lakik egy idős, mozgásképtelen néni, az ránkzörgött a botjával, hogy beszéljünk vele – de sokra nem jutottunk, mivel ő mondta görögül a magáét, annyit vettem ki, hogy várjunk egy órát, majd ötkor. Fél öt felé előkerült a takarítónő, de hiába mutogattam a kinyomtatott emailt, ő mondta szaporán a magáét, igaz, kedves és mosolygós volt, annyit értettem, majd ötkor. Aztán ő is elment. Szerencsére visszajött, és kb. ötkor végre felhívta a főnökét, hogy itt vannak valami magyarok és szobát akarnak – ekkor végre kaptunk kulcsot és becuccolhattunk. De a tulajt a nyolc nap alatt egyszer sem láttuk, távozáskor azért csak előkerült valaki, aki bekasszírozta a pénzt. Hm. A honlapon nincs megjelölve, mikor főszezon, mikor utószezon. A levelezés során nagylelkűen közölte, hogy a főszezon ugyan szept.20-ig tart, de ő megszámítja nekünk aug.31-től utószezoni áron (40-ért). Nos, a szobában ott függ a kötelezően kitett szabályzat és ártábla – ezen, mit ad isten, szeptember 1-től érvényes az utószezon. Amúgy a szoba nagyszerű volt. Normális méretű szoba, telefonnal (nem használtuk), hajszárítóval, tükrös író- vagy fésülködőasztallal, klímával (azt is alig kellett használni), a szekrénybe beépített konyharésszel. Épp elég – egytálcás mosogató, rezsó, fölül edények, alul hűtő. Pont jó. A fürdőszoba egy táncterem, csak felmosó felszerelés nem volt, és a takarítónő a szemetet ugyan rendesen kivitte, de egyéb takarításban nem szakadt meg. (Ő se látta a főnököt...) A tisztességes méretű erkélyre szolgáló ajtó egy elhúzható szúnyoghálóval is rendelkezik, úgyhogy éjszakára ezt az ajtószárnyat nyitva lehetett hagyni. Sajnos, nem a tengerre nézett, oldalról ugyan lehetett látni, és összesen vagy 40 m-re volt; szemben a halászkikötőhöz vezető út és tér görög forgalma, nyüzsgése. És este élénkültek meg, természetesen, de azt nehezen tudjuk befogadni, hogy kisgyerekek miért visítoznak még úgy éjféltájban is... jó, más kultúra. De bájos park is van padokkal, meg két szerencsétlen kutya kikötve egy fához... Sok görög nyugdíjast láttunk cserkészni, sokan üdültek ebben az időpontban, de csak ott a környéken láttuk mozogni őket – kis séta, kirándulás az nem.
Első nap csak a közvetlen közelben bóklásztunk. A parkban, a mólón, a boltig (többször is kaptunk ajándékot, igaz, megfigyeltük, 20 euró vásárlás fölött), meg elsétáltunk terepfelderítés céljából Fanari beach-ig, a homokos strandrészig, de nem fürödtünk. Estefelé a móló mellett lévő strandrészen bementünk úszni. Bár ne tettük volna... a víz sem olyan tiszta, mint amilyen fogalmaim a tengerről vannak, de inkább csak hínáros. De a bejutás meg a kijutás! Vastag homok fed mindent, kivéve a víz közvetlen szélét. És süpped a kavicságy, bokáig belesüllyedtünk az éles kavicsok közé, és befelé még bementünk, de kifelé nagyon rossz volt. Később kicsit kijjebb a móló mentén láttunk egy másik részt, ami talán valamivel jobb. Nos, mikor viszont a beach-re mentünk, ott így nyár végén már akadt tüske a homok között (nem a víz mellett!), amúgy vastagon homokos. Ott kényelmesebb bemenni, de kb. derékmagasság után kövek voltak a fenéken, úgyhogy megtorpantam, úszás nem lett. Igaz, ami igaz, több kilométer hosszú a part, nyilván nincsenek mindenhol kövek. Kisgyerekeseknek kifejezett strandolásra nagyszerű, de nekünk pechünk volt.
Viszont jópofa volt látni a Fanari-tavat. Egy keskeny földsáv választja el a tengertől (összesen talán 50 m széles), az egyik oldalon tó, madarakkal, (úgy láttam, természetvédelmi terület), a másik oldalon a tenger, a hosszú-hosszú strand. Több tó is kialakult ezen a részen, igazából lagúnák, a tengerből maradtak vissza, de míg egyik oldalról a tenger sós vize be-becsap ide, a hegyek felőli oldalukon a folyók, patakok édesvízzel táplálják őket. A legnagyobb a Vistonida-tó. Ennek az elválasztó gátjának a másik oldalán kialakult tóban építették fel a porto lagosi templomokat. Az északi csücskében pedig ókori és bizánci időkből származó kikötőváros maradványa van, a hegyek felől már akkor is inkább hajón szállították az árut.
Még egy érdekesség : az első este Fanariban a párom bekapcsolta a zsebrádiót, kíváncsiságból (utóbb mondta, hogy ő ezt a készüléket már buherálta) – és felcsendült a Kossuth Rádió esti meséjének szignálja, tisztán, hangosan... Egész görögországi tartózkodásunk alatt tudtuk hallgatni a Kossuthot, igaz, csak este. Szamothrakin is bejött az autórádión!
Kalandozás Orfeusz földjén - 2.rész
Kedden kirándulás Szamothrakira. Ugyanis a menetrend olyan volt, hogy hétfőn-kedden és pénteken volt visszafelé járat 20.15-kor. Mivel az első hajó csak 10-kor indul és kb. fél egyre jut ki a nép belőle kikötéskor, kevésnek ítéltem az időt a 17 órai kompig. Igazam volt, bár estefelé már csak üldögéltünk a kikötőben, de nagy rohanás lett volna a korábbi hajóig.
Szóval reggel időben, görög szemmel nézve korán elindultunk. Korábban is reggeliztünk, láttuk fél nyolckor, amint két görög – olyan szerelőféle – nagyokat ásítva száll be a furgonjába, valamilyen szolgálat emberei voltak. A főúton és az autópályán mentünk, 9 után valamivel értünk a kikötőbe (addig keresztül Alexandroupolin megvolt a városnézés is – kerestem a világítótornyot tájékozódási pontként, aztán a hajóról láttam, hogy miért nem láttam : a mögötte épült házak ugyanolyan magasak), már nyüzsgött a nép föl a Nona Mary-re. Ez már hosszabb hajóút, nevet-rendszámot is kértek, úgy nyomtatták ki a jegyet. Én minden információt beszereztem a netről, azt is, hogy a kis személyautó díja 50 euró (egy útra), mégis 55 eurót kellett fizetni, egy autó+két személy 82 euró volt. Vissza is... De nagyon ámultam – ekkora hajón még életemben nem utaztam. Pedig a hajóstársaság kisebb hajói közé tartozik. Felmentünk a legfelső fedélzetre, ott kevesen voltak, de nagyon zúgtak a gépek. Eleinte a távolodó szárazföldi partokat láttuk a kék vízen túl, aztán közeledni kezdett a sziget, láttuk a szakadékokat is a hegyen. Kikötöttünk, a kikötő környéke tele van üzlettel-tavernával. Mi valami hurcolható harapnivalót szerettünk volna szerezni, meg innivalót, hát élelmiszerboltot elsőre nem találtunk.
Kamariotisszából először kelet felé indultunk, itt-ott meg-megálltunk. Árnyas, kellemes úton lehet haladni, közvetlenül a víz szélén, kb. mint a Balaton-parton. Fürödni nem láttunk senkit, valószínűleg nemigen alkalmas fürdésre, de a part és a táj szép. Nem egyszerűen alanyesetben és alapfokon – hanem SZÉP . A keskeny parti sávon, aminek a szélét csak csendes, kicsi hullámok paskolták akkor, fut a jó minőségű út – a másik oldalon meredeken meredezik a hegyoldal. És Szamothraki legmagasabb csúcsa, a Fengari, majdnem 1700 m magas. Szép lehet onnan a kilátás – de sajnos kiöregedtünk abból, hogy oda feltúrázzunk. Pedig Poszeidón is onnan nézte a trójai háborút. Állítólag el lehet látni a trójai síkig, a közben fekvő Imbroz sziget nem magas. Hát mi a vízszintről néztük meg a szigetet (valami más neve is van). Elmentünk egészen a megépített út végéig, a Kipos-fokig. Ott strandoltak az emberek, bár kavicsos a part. Van egy büfésátor-szerűség. Hát ott valami nagyon erősen fújt a szél, majdnem bevitt a vízbe. A kút csapját megnyitva ránkterítette a vízpermetet, csak függőlegesen nem jött az a fránya víz.
Visszafelé indulva is meg-megálltunk. (Kecskét akartam fényképezni, de az átkok mindig megugrottak.) A Fonias-folyó parkolójában pl. Előtte a várromhoz-toronyhoz (középkori eredetű) levezető utat elpasszoltuk. Aztán felmentünk a Therma (más térképeken Loutra – ugyanazt jelenti mindkettő, gyógyfürdőt) nevű faluba, ott van egy gyógyfürdő. Jó a reumára is, ha azon a szigeten több időt töltöttünk volna, biztosan kipróbáltuk volna. Így csak boltot kerestünk, de nem volt igazi választék, aztán beültünk egy igazi tavernás tavernába, falusi kolbászt (horiatiki lukaniko) enni. Hát ez nem volt olyan fűszeres, mint számítottunk rá, de jó volt. Itt éreztük valahogy megfoghatatlanul : az öregasszony ( na nem volt olyan öreg, csak így plasztikusabb a fogalmazás) fogadott, aztán a fia folytatta a kiszolgálást – precízen minden rendben volt, mégis hiányzott belőle valami, amit alig lehet utolérni, megfogalmazni.
Aztán egy pillantás és egy fénykép a Gattilusi-toronyról. Megmászásról szó sem volt. Ez is középkori, a középkor folyamán egymással vetélkedve igyekeztek megszerezni ezeket a szigeteket a velenceiek, a genovaiak meg a törökök, mint azt Thassos történelmében is följegyezték. (De szépen írtam. Szóval ezek sorra mind gyilkolták egymást.)
Innen már közel van az ókori szentély romjaihoz vezető bejárat. A Nagy Istenek szentélye nagyon fontos misztériumok, beavatási szertartások helye volt, a kereszténység terjedésével tiltották csak be. Tudták ám ezek a régiek, mit hova kell építeni! A völgy, ahol a romok terülnek el, nagyon hasonlít Delfire, ahol az ókori népek legfontosabb jóshelye volt – komor, fenséges, hatalmas sziklák alkotják a völgyet körbezáró hegyoldalt, az itt mászkáló ember a hely puszta látványától már emelkedett lelkiállapotba kerül, hát még ha szertartásokkal is fokozták a misztikus érzést. A mai romok alapján azért nehezen tudom elképzelni, hogy nézett ki, mikor még álltak a tekintélyes méretű házak. Aztán bementünk a múzeumba is, de azt soványnak találtam, hiába, talán el kéne tudni olvasni, mi is van kiállítva. A belső teremben áll a Szárnyas Niké szobrának másolata, amit itt találtak, az eredeti „természetesen” a Louvre-ban csodálható meg.
A képek alapján azt hittem, ez egy kicsi szobor, a valóságban életnagyságnál talán kétszer nagyobb. Piszkáltam a hitvesemet, hogy iktassa ki a fényképezőgépemből a vakut, mert persze voltak táblák, hogy tilos fényképezni, de mikor ráfogtam a szoborra, mégis villant, sőt éles sem lett. Mégis beteszem az albumba, mert ez az egyetlen saját kép róla.
Megcéloztam a vécét, de a kecskék vécésnénit játszottak, mégis erősebb volt bennem a szükség által generált bátorság, úgyhogy az állatkák kicsit félrehúzódtak.
Visszaérve a parti útra, hamarosan következett a Hora faluba vezető bekötőút. Huhh. Még jónéhány így épített falut láttam – hogy építik és hogy közlekednek ilyen meredek helyen? Állt ott egy információs tábla térképpel, annak alapján úgy ítéltem meg, keresztül lehet menni a falun – mármint autóval -, és a túloldalon, a kikötővárost kikerülve lemenni a másik partra. Rosszul ítéltem meg. Kis híján beszorultunk, nagy nehezen visszaforgolódtunk, le Kamariotissza felé, onnan még elautóztunk a nyugati parton, amíg volt út, aztán visszafordultunk, és egy kicsit ejtőztünk egy padon, amíg megérkezett a Nona Mary.
Amíg beszálltunk és vártunk az indulásra, lement a nap. Klasszikus tengerparti naplemente... Úgy gondoltuk, milyen romantikus lesz a sötétben, a csillagok alatt hajózni, körülöttünk csak a nagy víz, felettünk a csillagok... Belebújtunk a melegítőbe, kendőt kötöttem, aztán a tetejére csaptam még az általában napvédő célt szolgáló baseballsapkát is. Elindult a hajó. Kievickélt a mólók közül, és irány a nyílt tenger. De ó jaj! a szél nagyon szembetaszított, a sapkánk ellenzőjébe meg belekapaszkodott és le akarta tépni – pár perc múlva szégyenszemre bekotródtunk a hajó belsejébe, vetkőzés, undorodás a bekapcsolt tévétől, romantika nuku. Hát nem így képzeltük! Végül megérkeztünk, de az autók nagyon nehezen jöttek ki a hajó gyomrából. Hiába vártam a páromat meg a kis piros autó orrát. Utóbb kiderült, az volt a baj, hogy több rekeszes a hajó gyomra, a következő rekeszt csak akkor nyitják ki, ha már előtte minden jármű kiment, de az ajtó előtt parkoló autó gazdája nem került elő, csak sokára. A várakozó, türelmetlen görögök majdnem megverték. Végül kint voltunk a városból (onnan is nehéz volt kiverekedni magunkat), szerencsére az út nagyobb része autópálya, és ilyen későn egész nyugodtan lehetett közlekedni. Éjfélre értünk vissza Fanariba.
Kalandozás Orfeusz földjén - 3.rész
A következő napon csak rövidebb kirándulást tettünk. Először megálltunk a Xanthi-Porto Lagos-Komotini főút és a Fanari elágazás szögletében, ahol egy kicsike skanzent alakítottak ki. A szarakatszani népcsoport jellegzetes házaiból állítottak fel néhányat. A különböző forrásokból annyit szedtem ki, hogy Görögország legrégibb népének tartják. Együtt említik olyan népekkel, mint a sok száz éve idevándorolt vlachok, ez is pásztornép. Nagyon érdekes formájúak a kunyhók, és egy icipici pravoszláv templom is tartozik hozzá, pici, mint a falu.
Továbbmenve kicsit megálltunk a Vistonida-tó partján, elnéztük a vízen pihenő madárseregletet. Azután tovább a templomokhoz. Mesebeli Tündérország icipici szigetei. A kegyszerboltjukban édesdeden szunyókált az asztal mellett a szerzetes, úgyhogy ott nem vásároltunk szuvenírt.
Irány Avdira. A mai falu itt is úgy 5 km-nyire van a tengertől, holott az ókorban, sőt még a bizánci korban is hadi és kereskedelmi szempontból is jelentős település volt. Tehát a falutól a tenger felé kell venni az irányt. Ki is volt téve a barna tábla, hogy régészeti lelőhely arra. A parthoz közel pedig találtunk egy jókora mai házhelynyi ásatást bekerítve, semmi ismertetés. Ahogy ott tipródtunk, végül felfedeztünk a part felé egy toronyszerű romot, majd kiderült, hogy az út túloldalán emelkedő dombon a bizánci város, akkori nevén Polystylon maradványait találtuk meg. Az ösvény mentén vadon vagy elvadultan álltak a fügefák –eddig nem tudtuk, hogy az érett, friss füge ilyen finom! Pont olyan édes, mint az aszalt, de még a lédús, ínycsiklandó gyümölcs zamatával. Az ebéd tehát megoldódott, fügét és odébb szedret szüreteltünk. De hol vannak az ókori romok? hiszen ott múzeum is van. De hiába mentünk jócskán a parti úton balra is meg jobbra is elég tetemes távolságot, kiírva nem volt semmi, végül meguntuk és feladtuk. Valószínűleg valamelyik irányban tovább kellett volna még menni. Viszont a parti elágazásnál áll egy kis templom, mellette pedig egy kút, ahol szépen megpucoltuk nagyjából az autót. Béke és nyugalom honolt mindenütt.
Visszafelé túlmentünk Fanarin, Arogi felé, hogy eljussunk a Molyvoti félszigetre, ahol i.e.7.századi thasszoszi gyarmat romjai vannak. A parton közvetlenül nem vezet út, a belső falvakból visz le a partra egy-egy leágazás. Meszi falunál keletre kell fordulni, a következő falun (Glyfada-n ; elképesztő, mennyi azonos helynév van Görögországban) túl keletre még vezet út. (Szamothrakin vettem egy nagyon jó Thrákia-térképet, most előttem van kinyitva, abból vagyok ilyen okos.) A térkép aztán földutat jelez délre, a part felé, a Molyvoti-félszigethez, de majdnem végig aszfaltút vezet már. Ahol véget ér, a földút göröngyei miatt leállítottuk az autót, az utat szegélyező gyapotföld egy kopasz foltján, és továbbsétáltunk a partig. Már fönt a dombtetőn is volt egy tábla, hogy Strymi archeológiai leletei, de ott be van kerítve a gazos talaj alatt rejtőző romok területe. A parthoz érve is van pár kő – és tábla -, valószínűleg a kinyúló félsziget dombjára is érdemes lett volna elmenni, mert az ismertetők valami vízvezetékként szolgáló alagutak maradványait is emlegetik. Azt nem láttuk. De mivel a világon senki nem járt arra, fürödni kellett egyet. Olyan szép kagylóhéjakat találtam. A vízbe bemenve pár méterig kellemes az alja, amíg kb. derékig ér, aztán éles vonalban egészen sötétet láttam. Ott vajon hirtelen mélyül? nem volt merszem kipróbálni, inamba szállt a bátorság.
Szóval nem véletlenül telepítettek ide kolóniát. Dimbes-dombos, lankás területen termékeny mezők húzódnak végestelen-végig, csak a lagúnák szakítják meg itt-ott.
A következő napra nagyobb körút volt betervezve.
Elindultunk az előző napi irányban, ugyanis ahol délnek fordultunk Molyvoti felé és a térkép még földutat jelzett, ott a keleti irányban futó út is aszfaltos volt, holott a térképünk még arra is földutat mutat. Hátha végig tudunk menni rajta, egészen Imerosig! A szelíd lankákon, dohány- és gyapotföldeken keresztül magányosan gurultunk az úton, csak néha találkoztunk helyi autóval. Egy darabig. Amíg elértük a Lissos folyót. Ott elfogyott az aszfalt, volt tovább út, de tengelytörő göröngyökkel. Valamivel előtte az út szélén áll egy furcsa közlekedési tábla. Lehet, hogy arra figyelmeztet, hogy a hídon nem lehet átkelni? Amúgy át lehet, csak terepjáróval.
Szóval visszafordultunk Mesziig, ott északnak vettük az irányt a régebbi utakon. Talán a következő faluban, Porpiban láttuk (vagy az azutáni faluban) : a falu közepén, a kis dombon dunántúli iskolaépületre emlékeztető szögletes épület, középen, a tető szélén pedig kinyúlik egy kicsi minaret. De addig vitatkoztunk, hogy meg kéne állni és lefényképezni, amíg túlhaladtunk rajta, és sajnos nem készült fénykép.
Aztán kikeveredtünk egy főbb útra, ami Komotiniből Xilaganiba vezet. Xilaganiban is van néprajzi múzeum, de azt nem kerestük meg. Az ismertetők alapján még Xilagani előtt található az Ergani Akropolisz, még a kőkorból. Hát tábla nem jelezte, de kb. ahol ezt sejtettem, emelkedik egy süvegszerű magas hegy, lehet, hogy az az.
Következő programpont a Maronia fölött található cseppkőbarlang, amit a helyiek a küklopsz barlangjának tartanak. (Tessék mondani! Tudja valaki? Hány barlangot tartanak számon szerte Görögországban a küklopsz barlangjaként? Merthogy pár tíz km-re, a szomszéd megyében is van egy.) Állítólag még zárva van, de Ági úgy tudta, megnyitották. Országút széle, tábla : barlang arra. Fölkacskaringóztunk – barlangnak nyoma sincs. A küklopsz által széthajigált kövek ott vannak, meg valami régi katonai terület, meg kecskehodály, de amit kerestünk, azt nem találtuk. Lehet, hogy rossz felé mentünk, de a tábla erre mutatott.
Vissza Proskinites faluba, ott délnek a tengerpartra. Elszórt nyaralóházak, meg gondolom lakóházak találhatók nem túl sűrűn. Megálltunk annál a szállodánál (Hotel Dioni), aki, miután a vagy hatodik emailemre se válaszolt, a telefonban azt mondta Áginak (segítséget kértem tőle), hogy azon nyomban foglalja le, mert őt szeptemberben megszállták a magyarok... Hátul az udvarban kettő azaz kettő darab autót láttam. De azt hiszem, itt valószínűleg nem is éreztük volna jól magunkat, szép, de rideg. A part viszont érdekes. Strandnak elég kavicsos, de a partoldal egészen érdekes vörös homokból áll.
Maronia régészeti érdekességei. Itt van rendesen tábla. Csak ami a színházhoz, ókori városhoz mutat, arra irgalmatlan földúton kell menni. Egy darabig kínlódtunk, aztán föladtuk és visszafordultunk. Lementünk a kikötőhöz, onnan látszott valami toronymaradék, meg a kikötő közelében van egy késő római ház maradványa, és egy korakeresztény bazilikát tártak fel. A forrásaim szerint még valami dombtetőn valami sokkal régebbi akropolisz is van, de földút+mászás kizárva.
Innen felmentünk Maronia mai faluba, ahol vásároltunk, rácsodálkoztunk a kilátásra, aztán északra indultunk, keresztezve az autópályát. Irány Sapes. Ezzel a névvel jelzett címszó alatt olyan bájos, romantikus fényképet láttam valahol a neten... de olyat a helyszínen nem találtunk. Rendezett, tiszta, de teljesen átlagos városka, szerencsére a szélén van egy nagy, modern hipermarket, ott bevásároltunk. Innen indul út északkeletre-keletre – először kicsi falvakat és festői, sziklás helyeket lehet látni (pl. Nea Santa, de ott csak valami geológusok honlapja jött be a keresőből, azt az információt meg annyira azért nem tudjuk értékelni), majd keresztülvezet a Dadia Nemzeti Parkon.
Innen Komotini felé haladva már előfordult (meg keletebbre is), hogy csak úgy a ház mellett a járdán üldögélő fekete kaftános öregasszonyokat láttunk. Nem széken, a földön kuporogva. És lépten-nyomon, szinte mindegyik faluban integetett a minaret.
Komotini előtt egy faluban, Thrilorióban jelzik a kosármúzeumot. Hát itt is sikerült rossz helyen leágazni, mikor megláttuk a jó elágazást, már nem volt kedvünk újabb próbát tenni, ez is kimaradt.
Komotini belvárosába bejutva keresztülmentünk rajta. Sajnos, így menet közben, a szokásos görög városi utcákon haladva, nem nagyon lehet észrevenni a mecseteket és minareteket. És a járdák mentén felállított táblák feliratairól azt következtettem, hogy ott fizetős a parkolás. Lehet, hogy nem az, de ha igen, hol a fenében veszünk cédulát, ha olyan a rendszer? Tehát igyekeztünk kikerülni ebből az övezetből. Térkép elő, keressük meg a régészeti múzeumot, nincs messze. Tábla a kapun : nyitva 15 óráig. Fél hat volt. De az ajtó nyitva, a múzeum nyitva, és még fizetnünk sem kellett. Hát nem valami nagy, bár a jelentősnek tartott leletek mind itt vannak. A hegyekben talált „Thrák lovas” dombormű, a Didimotichoban talált arany fej, a Maroniában talált terrakotta Dionüszosz-maszk.
Ezek után már nem volt kedvünk az óvárosig kutyagolni. Komotini szép, rendezett, tiszta, világos, barátságos város. Ha bementünk volna gyalog a sűrűjébe, itt biztosan kaptunk volna képeslapot. Az eddigi településeken ugyanis, bár a turisztikai ismertetőikben szerepelnek a helységek, de sehol nem kaptunk képeslapot, az még nincs. Lehet, hogy addig jó?
Komotinitől a főúton hamar visszaértünk Fanariba.
A rákövetkező napon messzebb mentünk, Alexandroupoli környékére. Kb. Xanthitól már kész az autópálya a török határig (csak egy rövid szakasz hiányzik), itt-ott ugyan építettek rajta valamit, Alexandroupoli előtt, de nem hosszan. Itt – a görögországi nemzeti utak és régebbi autópályáktól eltérően – táblákkal jelzik, hogy 120 helyett 130 a megengedett sebesség. Alexandroupoli előtt a Makrinál kiépített lehajtónál mentünk le a part felé. Onnan még nyugatra, hogy a legnyugatabbi ponttól haladjunk kelet felé.
Megkerestük Mesemvria-Zoni ásatását. Ez is nagy város volt az ókorban. Azt olvastam, hogy amint politikai és háborús helyzetek miatt, meg kalózkodás miatt meggyérült a tengeri forgalom és áttevődtek a kereskedelmi utak a szárazföld belsejébe, akkor kezdtek tönkremenni és elhalni ezek a régen fontos parti települések. A dupla névnek az az oka, hogy először azt hitték, az ókori forrásokban fontosnak jelzett Mesemvriát találták meg, utóbb rájöttek, hogy ez mégis inkább a Zoni nevű hely. Ami idevonzott, az a kép, amin rengeteg, megszámlálhatatlan amfora van egymás mellé lerakva, mind szájával lefelé. De a látogatható terület szépen karban van tartva, deszkajárdákat fektettek le a mászkáló látogatók számára, az amfórák egy tető alatt vannak, de oda bizony nem vezet járda. Sajnos. Talán a kerítés fölött vezető útról látható.
Aztán visszacsurogtunk Makri felé. A part mentén elég ritkásan állnak a nyaralók, nagyok a telkek. A vízpartot nem láttuk, hogy fürdés szempontjából milyen lehet.
Makrinál a part felé vettük az irányt, van is egy jó parkoló ott, ahonnan indul az itteni küklopsz-barlanghoz vezető turistaösvény. Ezt nem is olyan régen fedezték fel, körülötte kora kőkori település nyomait is találták. Festői, kiépített turistaút vezet a hegy oldalában, sziklák között. Végre odaértünk a barlanghoz. Hát szégyenszemre nem mertem lemászni a sziklákból álló lépcsőszerűségen, kifogott a lábamon, féltem, hogy megcsúszok, meg magasak is a fokok. Az ősember bezzeg... De láttuk a barlang bejáratát, bemenni úgyse lehet. Bizony nem a parton van közvetlenül, hanem elég magasan a domboldalban. Följebb volt valami kerítés valami ásatással, nyilván az lehetett a település helye, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy nem tudok a barlanghoz jutni, hogy el is feledkeztem róla, hogy ott is lehet látnivaló, meg amúgy is hasonló volt az „út” abban az irányban is.
Tovább kelet felé. Az előváros, üdülőváros, Nea Hili már komoly város képét nyújtja, meglehetősen nagy és forgalmas. Aztán keresztülvezet az út Alexandroupolin. Fiatal város, nem annyira zegzugos, mint az ősi görög városok, itt biztos kaptunk volna képeslapot, de nem mentünk be befelé a városba, a komphoz menet láttuk a szép nagy templomot is, múzeumba menni időigényes (van régészeti, néprajzi és egyházi kincsek múzeuma is), és azért itt is akadnak keskeny és egyirányú utcák. És forgalom az bezzeg van.
Továbbmentünk a repülőtér irányában, azon is túl, kerestük Traianoupolist. Traianus császár alapított itt várost a gyógyfürdőre alapozva, a bizánci időben fontos püspöki vagy micsoda székhely volt, mai megnézhető műemléke a török korból való, a Hana, egy nagy hodály, ami vendégfogadóként üzemelt aktív korában. Mögötte egy török fürdő romjai találhatók. Hát itt is elkavarodtunk valahogy, elölről nem találtunk táblát, végül valamiképpen a háta mögött bukkantunk ki – egy folyóágy választja el a műemlékeket ettől az úttól, így közelről nem néztük meg.
A Loutros nevű gyógyfürdőhelyes faluból jelez a térkép utat Nipsa felé, de bizony egy idő után visszafordultunk, és járt úton mentünk el Nipsáig. Merthogy itt állítólag van valami hely, ami az ókorban valami szent liget volt, ma meg szabadidőközpont. Valami Profitis Ilias nevű hely. De sajnos nyomát sem találtuk. A falu közvetlen környékén semmi nem volt. Lehet, hogy más van kiírva az odavezető útra, sajnos nem találtuk.
Alexandroupolitól északra a bizánci várak mellett még fontos és érdekes látnivaló az Agii Theodori barlangkápolna. A mi Árpád-házi királyaink idejével egyidős freskók vannak benne. De az ismertetők egyértelműen földutat jeleztek, úgyhogy oda nem mertünk elindulni. (Bár sok ilyen helyen már aszfaltot találtunk.)
Még északra szívesen elkószáltunk volna a Kirki és Sikorachi felé és a két falu közötti festői útra, a legenda szerint itt élt Orfeusz, és itt játszott olyan gyönyörűen a líráján ( a köznyelvbe a lant került be), hogy még az állatok is szájtátva, csendben hallgatták. De az egész régiónak az Orfeusz földje nevet adja a helyi idegenforgalmi szervezés. Hát a külön kanyarodáshoz már nem éreztünk magunkban elég erőt. Vissza akartunk térni még Nipsa közelében az autópályára, de a ráhajtónál nem volt tábla, túlmentünk, így ismét bekerültünk Alexandroupoliba, és ismét végigmentünk a keresztülvezető főúton. Aznapra már elég volt az élményekből.
Az előzetes tervezésnél felmerült még Feres is, de oda már nem volt energiánk elmenni. Meg Doriskos mezeje, ami Xerxész felvonulási terepe volt. De az út menti terület be van építve, meg be van vetve, lapos, nem jellegzetes, bár elképzelhető, hogy ástak ki valami leletet.
Az ettől északabbi rész pedig eleve ki lett lőve, mert minden nem férhet bele egy utazásba. Pedig érdekes az Evros deltavidéke is a madárparadicsommal, Soufli a selyemmúzeumával, Didimothiko a duplafalú várával, és van még számtalan bizánci vár és kőkori emlék azon a vidéken.
Kalandozás Orfeusz földjén - 4.rész
Szombaton természetesen Xanthi és piac. De nem egyenesen mentünk oda. Előbb a Komotini felé vezető főútra tértünk, majd arról Polyanthos felé. A Komotini és Polyanthos közti falvakat is ajánlják az ismertetők, meg kicsit följebb a hegyekben sok érdekes régészeti leletet találtak. Polyanthos a középkori, 3-400 éves, a Kompszatosz folyón átívelő kőhídjáról ismert. A GoogleEarth-ön megpróbáltam beazonosítani a híd helyét. Nagyszerű, a főútról csak kicsit kell lemenni, és már ott is van. És már ott is voltunk. De az a híd nem a régi.... hanem egy új, bár gyér forgalmú építmény... az igaziig még párszáz métert kellett menni jó köves ösvényen. Hatalmas, impozáns alkotmány – három íve van, valahol azt is olvastam, hány méter magas. Csak a fényképezőgépem beállítógombja tekeredett el, sajnos, videófelvétel állásra csúszott, amit későn vettem észre. A videófelvételből átmentettem ugyan képformátumba, de ez a kép kicsi lett és nem nagyon éles, bocsánat a kép minőségéért. A túlsó vége a semmibe vész, de erről az oldalról sem mehetnek föl rá látogatók, mert úgy van kialakítva, ugyanis keskeny és nincs rajta semmi korlát.
(Még néhány ilyen korú, de kisebb kőhidat szerettünk volna megnézni, de azokat sajnos nem találtuk meg, valószínűleg eléggé a vadonban kellett volna utánuk mászkálni. Aki arra jár, és több benne a szufla, felkeresheti őket.)
Iasmostól lehet, azt hiszem, a „Thrák Meteorák”-hoz menni, északra a hegyek közé. Hasonló sziklaképződmények, de sajnos, az odavezető földutat nem vállaltuk, bármennyire festői is.
Iasmosban sikerült elég olcsón tankolni bankkártyával. Visszafordultunk, mikor észrevettük a bankkártya-logókat az ajtóra ragasztva. A fickó lelkesen mesélte, hogy ő járt kamionnal Budapesten és „Gyor”-ben...
A továbbvezető úton kék települést jelző táblán láttam kiírva, hogy Anastasioupoli balra. Bizánci is, meg római kori romok is vannak, vízvezeték, a római kori részen néhány téglát találtak, amibe beleégették a város címerét. Ez a korabeli város volt a Vistonida-tó északi, hegyekkel kapcsolatot tartó kikötője. De nem igazán volt kedvünk befordulni, főleg, hogy azt írják, gyalog kell elsétálni egyik lelőhelytől a másikig.
A további falvakban (az eddigi úton is, de már pontosan nem is tudom, annyi volt) szinte mindenütt mecset és minaret.
Beértünk Xanthiba. Jé, mindjárt itt a piac! Sokan jöttek szembe mindenféle áruval megrakodva, ágyneműt cipelt az egyik, paradicsomot, szőlőt a másik... Hát mentünk egy kört a parkolónak kialakított részen is (jajjjjj....), mire kint az utcán véletlenül találtunk egy jó parkolóhelyet. Elsétáltunk a sűrűjébe. Mindenütt árusok, az utcán is, mindenütt kaftános, kendős mohamedán nők. A fiatalabbak sokszor farmeranyagból készült kabátszerű ruhát viseltek, az idősebbek fekete anyagból jó vastagot és zártat, de láttunk olyat is, hogy a fiatal nők már teljesen városi, modern – bár szolíd – ruhát viseltek, de kendő az volt a fejükön. Akkor úgy harmincöt fok körül volt... Nehéz volt fényképezni, egyrészt mert direktben mégse lehetett, másrészt mire a fényképezőgép működni kezdett, rég odébbsuhantak. A zöldségpiacon nagy volt a választék, és viszonylag olcsón árulták a portékát, jól be is vásároltunk mindjárt az elején. Aztán a ruhapiac részre tévedtünk át, sok helyen turkálós, mint itthon, oda nem álltunk be tülekedni. Inkább szuvenírnek való kis kézműipari dolgokat kerestem volna, de olyan részt nem láttunk, bár biztosan van, csak tán a másik végén.
Ahol parkoltunk, a túloldalon volt egy barátságos cukrászda. Volt kenyerük is, vettünk, meg fagylaltot kértünk pohárban, finom volt.
Úgy gondoltuk, hogy ha már idáig eljöttünk, menjünk el most a Nesztosz kanyarjait megnézni, ne útközben a megrakott autóval mászassuk meg a hegyet. Hát így is a szerpentin kb. kétharmadánál irgalmasságból megálltunk, hogy a meleg motor kiszuszogja magát. A kilátás fenomenális. Messze ellátni a folyó deltavidékére és a környékére. Aztán még egy nekihuzakodás, és végre vagy 10 km szerpentin után fönt megálltunk. Nem találtam pontos adatot, nagyságrendileg úgy 1000 m körüli magasságban lehet a kilátó. Kiszálltunk – vastagon mindenütt kecskebogyók. És kecskék. A szemközti magaslaton is. Merre is menjünk? Ott látszik két jellegzetes kioszk, arra, mivel innen nem látni a folyót. De az úton tanyázik a kecskenyáj. Majdcsak odébbmennek... de elénkjött a pásztorkutya ... kettő vagy három is volt... kezdett inunkba szállni a bátorságunk, de aztán erősebb volt a kíváncsiság. A kutya megállt, gondolom, a szemközti dombon lévő gazdáját figyelte, ad-e valami jelet. Végre fölmehettünk. De a kioszkokba mi már nem fértünk be, mert a kecskék is onnan élvezték a kilátást. Fölértünk végre. A látvány nem semmi. Föntről, mintha az égből néznénk, letekintünk a jellegzetes hurkokat vető folyóra. Mindenütt magas hegyek, köztük mély völgyek. Nem szelíd, barátságos lejtők, hanem meredek, nagyságukat fitogtató óriások. Építettek egy kis kilátóhelyet, azon ismeretterjesztő térkép van a fémbe karcolva a tájról.
Nagy élmény volt, aki teheti, ne hagyja ki.
Utolsó ott töltött napunkon már nem akartunk kirándulni, csak fürödni mentünk át Fanari beachre. Ahogy készülődünk a padon, halljuk ám, hogy a pár méterre álldogáló, hasonlókorú nő kiabálni kezd : „N....! Hol a fenébe vagy már ?!” Aztán előkerült a férj, és milyen kicsi a világ, még itt is, másnap Skala Potamiában láttuk őket viszont. Amúgy Fanariban is hallottunk magyar szót ezen kívül is. Üldögéltünk az erkélyen, amikor elment egy nyugdíjaskorú csoport alattunk, és figyelmesek lettünk a magyar szóra. Meglepődve kiáltott fel egyikük : „Jé, itt egy magyar autó!”
Egyik este felkaptattunk a pár lépcsőnyi magasságban, a sziklafokon épült, „Haltaverna a fároszhoz” nevet viselő vendéglátóipari létesítménybe. A kislány kihúzta a fiókot, hogy melyik halat kérjük, mondta a nevét, de bizony nem is igen értettem, nemhogy megjegyezni tudjam. Azt viszont megjegyeztük, hogy finom volt, sőt a tulaj néhány szavas magyartudásával szórakoztatott minket. Amúgy a parton végig tavernák sora húzódik, és a görögök esténként rendszeresen ellepik őket. Első ott töltött esténken, ami augusztus utolsó vasárnapja volt, eszméletlen mennyiségű ember (és jármű) áramlott arra.
Kalandozás Orfeusz földjén - 5.rész
Hétfőn reggel, mire összecsomagoltunk, előkerült egy „személyzet” (családtag volt vagy alkalmazott, nem derült ki), aki ügyelt, nehogy fizetés nélkül lépjünk meg. Szép kényelmesen elindultunk, Keramotiban kompra szálltunk, Potamiában a Halkiásznál bevásároltunk, aztán megérkeztünk az Ifigénia-házhoz. Az egész idő alatt az az egy szeplő hagyott foltot, hogy a nyár végére már kilyukadt úttesten szépen elakadt az autó, az udvarba is nehezen sikerült bevonszolni, a följebb látott vízmosásokon a megrakott kisautó végképp nem ment volna föl, én reszkettem, mikor tör ki a vihar. Kiürítve persze már felszaladt az olajfák alá.
Efi és Mákisz ritka kedvesek.
A ház tele volt magyar vendégekkel, Ági mindig jött, és gondos kotlósként mindenkit a szárnyai alá igazított.
Reggelenként mentünk le úszni, akkor még senki más nem volt a vízben. (Megütköztem a napágyak sűrűségén – ez azért már túlzás, engem taszított. Ennyire elüzletiesedni... )
Megnéztük a szigeten azt, ami tavaly kimaradt. Aliki márványbányáját, a tavaly kimaradt belső falvakat, Limenasban a városban szétszórt romokat. Terveim között szerepelt az akropolisztól a hegygerincen a többi emlék végigjárása – de az Evreokasztrónál a bár fölött épült kápolnához felmászva megállapítottam, belőlem már nem lesz kecske, mászásból ennyi elég volt.
Én sem figyeltem meg, hol fogadnak el bankkártyát – Limenasban több üzlet ajtaján is láttam, Sk. Potamiában a Melida utcáján a közepén lévő sarkon található Athina ajándékboltnál láttam a jelzést.
Öt nap pihenés után ismét vettük a sátorfánkat és továbbálltunk. Keramotitól a főútra jutva keletre, Xanthi felé tartottunk. Útközben van egy benzinkút, ami az előjelző táblákon azt is jelzi, hogy elfogad bankkártyát. A kút illetve a társaság neve nem ugrik be. Bőségesen tankoltunk, 40 euró fölött, és meglepetésre kaptunk ajándékba két tányért!
Keresztülverekedtük magunkat Xanthi belvárosán, és a hegyek közti úton már ki voltak téve táblák, hogy „Karyon”, a szállásunk arra és ennyi km. Végül megérkeztünk oda.
Ahogy kerestem szállást a hegyek között, ezt elsőre elvetettem, mert különálló kis házakból áll, amik hatszemélyesek, gondoltam, az nem nekünk való, csak lesz kétágyas szoba. De nemigen válaszoltak a szállások, vagy annyira magas az ár, amit megjelöl a neten, hogy nem is foglalkoztunk vele. Aztán a levelekben írt árak is elég borsosak voltak, már ha kegyeskedett a tulaj válaszolni több hét múlva. Végül megkérdeztem ezt is (www.karyon.gr) , (és http://www.bestofxanthi.gr/detail.php?id=684&catid=152) rövidesen válaszolt, hogy egy napra 70 euró, több napra 60. De végülis komplett egész házak. Sikerült lealkudni 50-re. A mi bukszánknak az is magas, de egy önálló, teljes házért nem sok. Nem tudom lefordítani a görög kifejezést, nem hotelként mondja, hanem talán turistaházat jelenthet. De ezek összkomfortos, teljes házak.
Hat ház van a telken, hatszemélyesek (két rendes hálószobai ágy + két kihúzható kanapé ), az egyik épület 8 fős. Gyorsan elmondom a negatívumokat is : az egyik a napelemes melegvíz. Utolsó nap már rossz idő volt, jól esett volna meleg vízben dagonyázni egyet, de csak cicamosdásra futotta. A másik a világítás. Tele van a ház rengeteg világítótesttel meg kapcsolóval, de egyik sincs célszerű helyen, és összességében elég gyatra a fényerő. Plafon nincs, a tető faszerkezete látszik, ami érdekes és szép, de bár a hálószobát leválasztották vékony fallal meg szekrénnyel, felül nyitott, úgyhogy a szeparálási szándék kissé félresikerült.
Nos, szóval mentünk a táblák után. A falu közepén kissé megtorpantunk, de megtaláltuk a nyilat és az utat. Valahol, valahogyan működhet az őskortól használatos hírterjesztés, jeladás. Egyszercsak elhúz mellettünk egy autó, mint a veszedelem, megelőz, és befordul a kapun. Hát akkor arra van a bejárat, menjünk. Mire kikászálódtunk, a másik autóból is elővarázsolódott egy rettentő termetű némber és fogadott minket. De nyomban jó barátságot kötöttünk, mivel az ő autója is pont ugyanolyan, mint a mienk. Végig nagyon kedves volt. Segített becipelni a csomagokat (egészen a házak mellé nem eresztik az autókat, helyesen), a legnehezebb pakkjainkat is úgy kapta föl, mint a pelyhet. Eleinte sűrűn ott sertepertélt, de aztán látta, hogy nem kérünk semmit és nem teszünk kárt, elmaradt. Bár valami mesterember dolgozott ott a telken, szemmel láthatóan még nincs minden készen. Az első két nap voltak vendégek egy másik házban is, utána magunk maradtunk teljesen.
Ezt a helyet tiszta szívből tudom ajánlani mindenkinek, akit ezen a vidéken érdekel szállás. Angolul is, németül is beszélnek, és főleg válaszolnak az emailre. Télen is működnek.
Teljesen a falu szélén van, hallható a csönd, és harapni lehet a levegőt. Kilátás a falura és a hegyekre. Nagyon jól éreztük magunkat! Hatalmas teraszok veszik körül a házakat, asztal kint is, bent is... semmi kedvünk nem volt az olvasnivalóhoz, csak ültünk, bámészkodtunk, és élveztük a szó szerinti semmittevést. Első este telihold volt... a következő estéken jött az eső, csak ültünk és néztük, hogyan villámlik a hegy mögött és hogy jön egyre közelebb és mekkora istennyilák csapkodnak...
Érkezés utáni napon csak könnyű, diétás kirándulást tettünk. Megnéztük a szomszéd falut, Kato Karyofitot (rájöttem, hogy görögül az Ano felsőt jelent, a Kato meg alsót – mint Alsőörs meg Felsőörs), a következő faluba viszont már csak földút vezetett föl – ott állítólag csak hatan laknak. (A térkép, amit vettem Thrákiáról, felsorolja a falvakat is, lakosságszámmal és tengerszint feletti magassággal. Vannak kihalt falvak is, és vannak, ahol 6 meg 4 fő lakik... A „mi” falunknak 159 fő a lakossága. ) Valahol arrafelé is kell lenni egy kis kőhídnak, de a folyócska fölötti rész nagyon buján be volt nőve növényzettel és meredeknek tűnt a partja, próbálkozásunk elhalt, mielőtt megszületett volna.
Majd átmentünk a szomszéd völgybe, és földút helyett aszfalton kanyarogtunk föl a hegyre. Ezt úgy képzeljétek el, hogy az aszfaltcsík épp csak olyan széles, hogy centizve talán elfér egymás mellett két keskeny jármű (szerencsére nem találkoztunk szembe senkivel), és egy-egy egyenes szakasz csak olyan hosszú, mint maga a jármű. Kígyózó szerpentin, egyik oldalon meredek, magas hegyoldal, itt-ott a délceg fák közül előbukkanó sziklákkal, a másik oldalon kb. ugyanolyan mély, szűk völgy, inkább szakadék, az alján köveken csordogáló vízfolyással. Látványos, romantikus, nagyszerű tájkép – az autó utasának. Felértünk oda, ahol a tábla mutatta : Kalyva vára.
Ezt II.Fülöp, Nagy Sándor apja építtette, a hegytetőről kapcsolatot tartott a szomszédos várakkal, amik a Nesztosz völgyét őrizték. Maradtak falak, tornyok, kapuk. Állítólag. Mert ahogy odaértünk, láttunk egy néptelen kiszolgáló épületet, kerítést, és a magaslat alját szegélyező drótkerítést, lelakatolt kapuval. Utóbb azonosítottam az egyik prospektuson egy megjegyzést, amit előre eszembe nem jutott kiszótárazni : látogatás csak előzetes egyeztetés alapján. Amíg ott ténferegtünk, jött egy szénaszállító teherautó – mint otthon a szénásszekér, terjedelmes, de jó, hogy nem szemben találkoztunk vele!
Mivel Xanthit még nem néztük meg alaposan, hétköznapra terveztünk egy visszatérést. Kis séta az óvárosban, aztán az óratorony terére. Itt már volt képeslap. Ahogy visszafelé igyekeztünk a parkoló autónkhoz, bekeveredtünk talán a bazárnegyedbe – hétfőn, hétköznap is ki volt téve rengeteg áru az utcára, és rengeteg bolt volt egymás hegyén-hátán. Vettünk jellegzetes fánkszerű süteményt (huh, de szirupos), meg selyemkendőt – török kendőt – egy textilboltban. Olyan szívesen végigtúrtam volna a boltot, de a pacák kirohant az üzletből, később gondoltam, hogy ajándékba többet kellett volna venni.
A Koszinthosz folyóban alig volt víz.
Visszafelé indulva befordultunk a Smynthi-Echinos- és végül a bolgár határnál fekvő Thermes gyógyfürdő felé vivő útra.
Mindjárt az elején beszűkül a kanyargós völgy, fönt hegyoldal, lent szűk, mély völgyszakadék, hatalmas köveken át bukdácsoló folyóval - lent éppen iszik a nyáj - , és a hegyoldalban, dombtetőkön, szirteken csak úgy a levegőben, a semmiben függő apró falvak. Smynthiben megálltunk vásárolni, ott is mecset és minaret van. A mecset látványos az út kanyarulatától – ahol az autós nem áll meg. Meg egy bűbájos cica hívta elő a kölykét... kis csendélet a járdán.
Továbbhaladva, bekötőút visz be Mykibe, ez egy párhuzamos völgyben fekszik. A falu közepén, szélén van egy folyóágy, amiben most víz alig volt, szemét annál több. Na, itt alaposan meglepődtünk. Tiszta török hangulat fogadott. Népviseletbe öltözött asszonyok (férfit alig láttunk, de azok nem is szokták tartani a hagyományos viseletet), sőt a gyerekek is hagyományos ruhában. Azt hiszem, pomákok, de nem találtam biztos információt. De muzulmán a falu, szép nagy mecset van. Nehéz volt az embereket fényképezni, mert félre is vonultak, sőt egy nénit meg akartam kérni, de nagyon elutasítóan elfordult.
Végig emeletes házak, az újak is, a meredek oldalban is, sikátorok – és ami megragadta a figyelmemet : minden erkélyen száradtak a mosott ruhák (a tarka hosszú női ruhák, kendők, fehérneműk, tarka gyerekruhák), valószínűnek tartom, hogy a hétfő lehet a mosás napja, mert mindegyik lakásnál lógtak a ruhák.
A falu közepén, még a mecset előtt, éppen kicsöngettek az iskolából. Körzeti iskola lehet, elég nagy. A gyereksereg a szokásos ricsajjal tódult ki a suliból, a falubeliek hazamentek, a többiek megálltak és várták a buszt. A kislányok is népviseletben és kendőben.
A végén jött egy család, gyalog kísérték a batyuval megrakott öszvért. (Amúgy Limenasban is láttam az utcán, autók között szamaragoló embert.)
Ez akkora élmény volt, hogy ezen az úton nem kerestünk fel további falvakat, hanem visszatértünk a főútra, Sztavroupoli felé. A városka szélén üdvözöltük az ismét utunkba kerülő Nesztoszt. Itt vízisportokat is szoktak szervezni. Komnina irányába indultunk, ahol Görögország legnagyobb macedón sírkamráját ásták ki, színes márvány a fala stb. Állítólag.
Az úton tábla jelzi, hogy a sírkamra arra van, fönt ismét drótkerítés és lelakatolt kapu fogadott. Kissé bosszúsak voltunk. A halom tetején nőtt fenyőfa alatt viszont olyan ezüstös tobozokat láttunk, mint még soha sehol.
Ahol a sírkamrához vezető útra kell fordulni, a fák között kicsit távolabb látni a Hotel Nemezis tornyait. Ez egy művár, szállodának építve. Meglehetősen giccses, ennek megfelelően az árai is meglehetősen borsosak.
Mivel ezen az úton más látnivaló már nem akadt, „haza”felé indultunk. Csak föltartottak kicsit az úton bóklászó, út mellett legelésző tehénkék.
Kalandozás Orfeusz földjén - 6.rész
Este esett, reggel ezért tanakodtunk, hogy elinduljunk-e kirándulni, lesz-e sár, vagy hagyjuk a következő napra. Jó, hogy nem hagytuk, mert a következő estén nagy felhőszakadás volt, utána már biztosan jó sáros lett az erdő.
Ahhoz kissé hűvös volt, hogy a teraszon reggelizzünk, de kinézve elkápráztatta a szemünket a látvány : a szemközti hegyek által közrefogott völgyekben köd volt az eső után, felhőfoszlányok lebegtek, alacsonyabban nálunk.
Elindultunk kirándulni. Az út és a vasút a Nesztosz mellett fut, de az útról nem látni a folyót, elképzelhető, hogy a vonatablakból igen. Az első állomás Paranesti volt. Ez már Drama megyébe esik. A faluban éppen piac volt. Itt is olcsóbb volt a szőlő, a paradicsom, a paprika, 1 eurós áron adtak szinte mindent. Muszáj volt venni, pedig még a hazaútra is maradt. Egy asztalkánál egy öregember több minden mellett némi kegyszert is árult, ikonokat, egyházi naptárakat, kereszteket. Két kis láncot vásároltam nála, elővette a celofánzacskót, majd a tűzőgépet – Magyarországon ez hogy zajlott volna?
Kérdeztem az árusokat, hol a múzeum, de a vidékiek nem tudták. Van egy természettudományi kis múzeum, a falu elején tábla is felhívja rá a figyelmet. Aztán megkérdeztünk egy nénit, ő meg szaporán magyarázva kézzel-lábbal a falu ellenkező vége felé mutogatott, hát nem csoda, hogy ott nem találtuk – a hazafelé úton vettük észre, hogy az ellenkező irányban van, talán egy vagy két saroknyira. Akkor már nem álltunk meg miatta.
Érdekes, hogy Görögországnak ezen a részén sok helyen a látnivalók közé sorolják a vasútállomásokat. Nekünk ez nem különleges, pont olyanok, mint Közép-Európában a száz évvel ezelőtt épült többi vasútállomás.
A hegyek közé indultunk. Itt is a táj hasonló látványa fogadott – mindenütt a magas hegyoldalak ellentételezéseként az út mellett mélység, egyenes útszakasz egyautónyi.
Az Agia Varvara vízeséshez igyekeztünk. Kicsit túlszaladtunk rajta, sokáig nem lehetett megfordulni, ezért el akartunk menni a következő faluig. De egy helyen volt egy beugró egy épülethez, alkalmas volt a megfordulásra, és táblák magyarázták, hogy „gefira” (híd) arra. De az egyiknél ösvényt sem láttam, a másik 1 km-re jelezte, és kissé meredek volt az út, inkább lemondtunk róla. Vissza a vízesés gyalogútjáig. Van egy kis parkolásra alkalmas rész, de nagyon szemfülesnek kell lenni, mert a kicsi útbaigazító táblán kívül más nem hívja fel rá a figyelmet. Ahogy kiszálltunk az autóból, a partoldal felett legelő lovakat láttunk. Több helyen olvastam, hogy ezekben a hegyekben vadlovakkal lehet találkozni. Azt nem tudom, hogy valódi vadlovak-e, vagy csak elvadultak, ezeknek szemmel láthatóan nem volt gazdájuk. Miután egymásra csodálkoztunk, elindultunk lefelé a turistaúton. Az ismertető szerint 600 m az út, valóban nem is több. Félúton van egy szokásos kiépített pihenőhely, onnan azért már erdei úton – nem a budai parkerdő murvás útján – kell menni. Pici sár volt az előző esti eső miatt, de nem volt vészes. Azt hittem, majd messziről hallani lehet a vízesés moraját, de így ősszel sokkal vékonyabban zuhogott a vízsugár, mint az eddig látott képeken. (Amerre mentünk ezekben a hegyekben, sok helyen láttunk kutat, itatót, csorgót, de a legtöbbjéből nem folyt a víz, kiapadt.) A zuhatag egy kis tóba érkezik, onnan folyik tovább. A partján padok, asztalok vannak felállítva a turistáknak. Csönd, nyugalom, elmélyedés, béke... a víz látványa mindig megnyugtató.
Visszafelé indultunk, majd az elágazásnál felmentük Prasinada faluba, a kolostort megnézni. Picit meg is akadtunk, mikor elágazás következett : erre a falu, arra a kolostor. Hát menjünk a kolostor felé, úgyis arra vagyunk kíváncsiak. Már az útról látszik, és egyre közelebb jön Az Úr színeváltozása kolostor. Egy sziklaszirten áll, meredély felett, hasonlóan a Meteorák kolostoraihoz, a környező hegyoldalakon is mindenütt sziklák. A templom fehér tömbje, a tetején a keresztje pedig vezeti a tekintetet, viszi az ember lelkét föl, föl, az égbe, az Istenhez.
Magasság és mélység – ez meghatározó látvány volt ezekben a hegyekben mindenütt.
Még egy kicsit feljebb, egy másik tetőn is észrevettünk egy másik, kisebb templomot.
Láttuk, hogy a falun átvezető út is kilyukad ide. Mi lenne, ha visszafelé arra mennénk? Válaszul a faluból zúgó motorhang érkezett, egy autó jött rohanvást onnan. Felszaladt a kapuig, a pópa kiugrott, kinyitotta a kaput, be az autóval, kijött becsukni, de a ránkvillantott széles mosolyát nem csukta be, úgy köszönt ránk. Hát akkor arra! Jajjj! nem kellett volna. Az eső elég sok követ mosott az útra, néhány ház romos is volt, egy helyen pedig elakadtunk : most merre? Az egyik irányban mintha egy sportpályaszerűségbe vitt volna az egyre szűkebb utca, a másik irányban is szűkült, és elállta egy furgon. Bizony visszafordultunk, ismét át az autógyilkos köveken, és a járt úton vissza.
Még egy elágazás következett aznap : elmentünk az első vízierőműig, ahol víztározót alakítottak ki. Ez nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, halványabb volt, mint vártam a képek alapján. De azért kellemes látvány volt. Ráadásul az összes térkép úgy jelzi, hogy át lehet menni az építménynél a túlsó partra. Úgy terveztem, ott átmegyünk, elmegyünk még a következő víztározóig, és a jobb úton vissza. Hát át is lehet menni – hivatalos ügyben, üzemi járművel; merthogy le van zárva. Arra kellett visszamenni, amerről jöttünk.
Utolsó nap már nem terveztünk kirándulást. Déltájban eleredt az eső és kis szünetekkel majdnem egész nap szakadt. Jó volt nézni bentről. Az indulás reggelére kitisztult, hétágra sütött a nap, viszont rohadt hideg lett, még jó, hogy melegítőt is csomagoltunk.
A végére fedeztük fel, hogy a falu fölött átnézve a szemközti hegytetőn is áll egy templom. Estefelé csak üldögéltünk a teraszon, ahogy leszállt a sötétség, hallgattuk a faluból a kutyaugatást, és a nagy-nagy, tapintható csendet.
A falubeliek nagyon kedvesek voltak, itt is mindenki köszön mindenkinek, mint az elzártabb magyar falvakban is még. A boltos –középkorú nő - (csak ez az egy „minimarket” van a faluban) nagyon boldog volt tőlünk. Utolsó nap még összevásároltunk egy csomó édességet meg helyi csomagolású mézet, hogy költsük a maradék pénzünket, de ő a 20 euró fölötti vásárlásért egy egész üveg fügebefőttet adott ajándékba. Még nem kóstoltuk meg. Feltűnt, hogy amikor délutánonként mentünk vásárolni (volt, hogy miattunk jött le a szemközt álló háza lépcsőjén, forgalom nemigen volt, amúgy meg kint üldögélt a bejárat előtt, a lépcső alatt, kávéspohárral, cigarettával, és az arra járó helyiek is le-le ültek egy szóra), sose láttunk kenyeret. Hát biztos csak reggel van. Vettünk máshol a kirándulás alatt. De aztán egyik nap megkérdeztük. Pszomi? az lent az alagsorban a kafenioban! Ott mindig bácsikák üldögéltek. Előszaladt a kocsmáros néni, kiderült, a kafenio mögött-mellett volt a pékség is. Megalo pszomi? persze. Nem is volt egyébként más, csak egykilós. De hogy ez milyen finom volt még napok múlva is... Kérdezte, tudok-e németül? Mondok, ein wenig. Aztán ennyiben maradtunk, mert a néni némettudása mintha itt megrekedt volna. De nagyon örültek a kisöregek, mikor kiderült, hogy Ungaríából jöttünk.
Szép nagy, bővizű kút áll a főtéren, és fölötte ilyen kis faluban meglepő módon egy jó kis játszótér. Pedig gyereket mintha nem is láttunk volna. Cicák-kutyák kóboroltak és jöttek barátkozni.
Nagyon szép és érdekes a templomablakok díszítése. Cizellált mintájú, bordó színű rács.
Ebben a faluban azért már láttak turistát, mert itt visz föl az út (ma már jó minőségű aszfalt) a Livaditis-vízeséshez.
De mivel azt olvastam, hogy a parkolótól még 40 perc gyalog meredeken, inkább nem mentünk oda. Mentünk a hegyekbe fölkanyarogni másutt.
Szóval ez a falu nekünk a csöndjével, a barátságosságával egy csoda volt, a béke szigete.
Az útiterv forrásául a neten talált turisztikai honlapok, a szállodák honlapjainak látványosságokat ismertető oldalai, az Utazás Kiállításon szerzett prospektusok és térképek, valamint Ágitól kapott prosik és ismertetők szolgáltak. Kiszótáraztam az angol szöveget.
Amit nem találtunk meg, abban ludas lehetett a pontatlan fordítás, a gyenge kitáblázás, meg hogy nem voltunk elég szemfülesek. Meg hogy nem vagyunk olyan mobilisak, mint a fürge fiatalok. Sok helyet amúgy bizony terepjáróval szerencsés felkeresni, nem kis személyautóval.
De Görögország-szerte mindenütt ki vannak téve a barna táblák, nyugodtan lehet és érdemes rájuk hagyatkozni, olyan helyeket is jelölnek, amiről sehonnan nem hallottunk addig.
Nem minden látványt lehet fényképen megörökíteni. Legtöbbször, mikor hirtelen meglátunk valamit, ami a lélekbe markol, nem lehet megállni. Aztán meg a kis fényképezőgépem – noha nagyon elégedett vagyok vele – elég hosszú időt igényel, amíg aktivizálja magát, addig odébbmegy a téma, elmegy a kecske, a marha, az ember... ez a digitális gépek hátulütője.
Visszafelé Paranestin, Draman keresztül vezetett az út. Arrafelé kiszélesedik a völgy, már nem hegyes-völgyes jellegű a vidék. Drama városa megintcsak forgalmas, de jól táblázott. Onnan északnak mentünk, és Exochinál (ahol tavaly is) léptük át a határt. Érdekes, idén minden határon több autó volt, mint amit eddig bárhol is tapasztaltunk. Bulgáriában már elkészült az út végig, egyes földutas kereszteződéseknél vagy vízátfolyásokál talán? vannak olyan egyúttestnyi szakaszok, amik aszfaltozásra várnak. Az útmenti települések már egy év alatt is kevésbé szegényes képet mutattak. Azért még bőven látni a nyomorúság jeleit. Ismét megszálltunk Blagoevgradban. Szerbiában az egyik autópálya-kapunál torlódott fel számunkra rejtélyes okból a sor, kb. félórát vártunk, pedig négy sor mozgott. A Duna-hídon is felújítás folyik (ráfér!!!), csak lépésben lehet haladni. Röszkénél volt még félórás várakozás. Szeptember 20-a volt, de még mindig jöttek törökök visszafelé, ezek már iskoláskorúnál kisebb gyerekekkel, bár már nem voltak annyian. Más említésre méltó nem történt a hazaúton, csak annyi, hogy fáztunk. Itthon rögtön befűtöttünk.
